Azt hiszem, máris tudja kedves olvasóm, melyik igeversből vettem a fenti szavakat:

„Elfáradnak és ellankadnak az ifjak, még a legkiválóbbak is megbotlanak.
De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok,
futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el.” (Ézsaiás 40,30-31)

Ebből a versből hol ezt élem, hol azt. Van, ami már a múlté: ifjabb már nem leszek. De rajtam kívül senki más sem. Van, ami már állandó az életemben: Krisztusba vetettem a bizodalmam. És van, amit állandó körforgásként élek: futok, lankadok, megújulok, futok…
De nézzük csak sorjában!

De akik az Úrban bíznak…

Általában két csoportba osztható, ahogy a bizonyságtételek elkezdődnek. Az enyém az „én nem hívő családban nőttem fel” csoportba tartozik. Volt valami, amit sohasem kaptam meg a szüleimtől. Nem azért, mert bármit is sajnáltak volna tőlem, és húgomtól. Ha van két ember, akik a világon mindent megadnának nekünk, azok az én édesapám és édesanyám. Nagyon hálás vagyok nekik a gyermekkoromért, hogy felneveltek, taníttattak… Sőt a mai napig is mindennel támogatnak, ami csak rajtuk áll. Csak azt nem adták meg nekünk, ami nekik sem volt meg. Bár mindketten katolikus háttérrel nőttek fel, soha nem hallották, hogy lehet élő kapcsolatuk a Mindenható Atyával. Az imádságom az, hogy egyszer ők is megismerhessék ezt az Igazságot. De Isten pontosan tudja, hogy kit, hol, mikor, hogyan fog elérni.

Az életemben felhasználta a zenész hátteremet és a gyermekszeretetemet egyaránt. A Szent István Zeneművészeti Szakközépiskolába jártam, mikor megismerkedhettem a Csépai családdal, Ágival és Imivel. Az iskolám koncertező kórusában többek között a Tihanyi Ünnepi Játékokon is együtt énekeltünk. Nagyon élveztem, hogy a próbatábor alatt sokat vigyázhattam Ágiék gyermekeire. Aztán, ahogy egyre többet találkoztunk év közben is, egyre inkább éreztem, hogy nekik valami különös kapcsolatuk van Azzal, Akire én egyre kíváncsibb voltam. Ági mindig nagy türelemmel, szeretettel válaszolt az én kusza kérdéseimre. Egyszer kaptam tőle egy érdekes kalandregényt. Jól emlékszem, egy hajó volt a borítóján, a címe: Apostolok Cselekedetei. Annyira nem volt Biblia ismeretem, hogy akkor még nem tudtam, hogy ez a könyv a Biblia egy része!

Mikor felvételt nyertem a Miskolci Egyetem Bartók Béla Zenei Intézetébe, Ági egy levelet küldött velem a Miskolci Testvérgyülekezetben lévő egyik ismerősének. Nem értettem, miért nem egyszerűbb neki a levelet postán feladni. Évekkel később tudtam meg, hogy abban a levélben valami hasonló állt: karoljátok fel ezt a lányt, aki egyre jobban érdeklődik az Úr dolgai iránt.
Minél többet jártam a Miskolci Testvérgyülekezetbe, Isten annál világosabbá tette előttem, hogy bármilyen jó kislánynak is számítok mások előtt, esélyem sincs megütni az Ő mércéjét. Egyik alkalommal úgy rám nehezedtek bűneim, hogy nem akartam tovább várni. Megértettem, hogy csak azért szabadulhatok ezektől, mert Valaki vállalta az én bűneim büntetését. Az alkalom végén a felhívásra előre mentem. A lelkigondozói beszélgetés végén a Jelenések 3,20 alapján kértem az Urat, hogy szabadítson meg bűneimtől és vegyen lakozást az én életemben.

Futni, járni

a szolgálatba álláskor

A megtérésem után elég gyorsan követték egymást az események. Bemerítkeztem, majd szerettem volna gyülekezeti tag lenni. Az „Irgum-Burgum PRB”-n (a presbiteri elbeszélgetéseket hívtuk így, amikről utólag mindig kiderült, hogy nem is olyan veszélyesek) említették, hogy jó lenne találnom egy szolgálati területet. Nekem egyértelmű volt, hogy a gyermekórákon szeretnék tanítani. (Ekkor már civilben is tanítottam egy zeneiskolában.) De azt éreztem, Isten Igéjével nem állhatok akárhogy a gyermekek elé.

Megismertettek John bácsival és Faye nénivel (A VISZ-es elődeim voltak itt a megyében. Bárcsak még itt lennének, rengeteg mindent kaptam, tanultam tőlük!), majd jött a GyET1, NyáMi, pár év önkéntes ÖHK tanítóskodás (a kódok megfejtése a www.visz.org oldalon találhatók)… Mire észbe kaptam, már a missziónk három hónapos VKT-ján (Vezető Képző Tanfolyam) csücsültem Nagyszebenben, Erdélyben. Oda már úgy mentem, hogy ott égett a vágy a szívemben: egész életemben, teljes időben szeretném Isten Igéjét tanítani a gyermekeknek. De vajon Istennek is ez az akarata? Egyszer egy „hívő anyukám” tanította arra, hogy miről ismerhetem fel, hogy valami Isten akarata-e: nem ellenkezik az Ő Igéjével, konkrét igei bátorítást is kaphatok, a felé mutatnak a körülmények, ebben bátoríthatnak hívő testvérek is, és a Mindenható különleges békességet ad a szívembe.

Persze nem volt olyan könnyű a döntés. Arra gondoltam, biztos nem véletlenül engedte Isten, hogy zenét tanuljak. Ráadásul egy ritka hangfajba tartozom. A szakmában többen bátorítottak, hogy van esélyem a szóló karrierre. Ott volt bennem a kérdés: vajon a zenész társaimnak nincs szüksége az evangéliumra? Hagyjak ott mindent? De Isten egyre több szálon keresztül is a misszióba vezetett. Újra és újra konkrét igei vezetést kaptam, egyre több csodát éltem meg a szolgálatban, és bár nem mindenki támogatott ebben, egyre nagyobb békességem volt. A végső lökést egy buszmegállóban kaptam. Két fiú rohant át egy igen forgalmas, négy sávos úton. Kiderült, hogy igen csúnyán verekednek. A nagyobb ide-oda lökdöste a kisebbik fiút, ütötte, ahol érte. Nem vagyok rá büszke, de az első gondolatom az volt: csak nehogy a közelembe keveredjenek. Mikor hozzám lökődött a fiatalabb fiú, azt hittem, én is kapok egy maflást. Hirtelen csak arra eszméltem, hogy a nagyobbik vállára téve a kezem, felkiáltottam: „Hagyd abba!!!” Ekkor befutott a busz, amire a kisebbik fiúval fel tudtunk szállni. Rögtön belém hasított a gondolat: Vajon hogyan élnének most ezek a gyermekek, ha már kicsi korukban hallottak volna Jézus Krisztusról? Egyértelművé vált számomra, hogy a gyermekmisszióban, a VISZ-nél van a helyem.
Igen, de mi lesz a megélhetésemmel…

mennyei anyagi fedezettel

Elég fiatalon elkezdtem dolgozni. Hozzászoktam, hogy – természetesen szülői háttérrel, de – magamról gondoskodom. A főiskolás évek alatt is végig tanítottam. Hogy engedjek ki mindent a kezemből? (Milyen buta gondolat is volt, hogy bármit is a kezemben tarthatok!) Most pedig adományokra leszek utalva? Kellett egy kis idő, amíg Isten elvégezte a szívemben, hogy megértsem: nem emberek fognak rólam gondoskodni, hanem Ő maga. Ehhez testvéreim adományit is használja majd, így velük is szolgatársak leszünk a harcmezőn.
Épp Pécelről a központunkból tartottam hazafelé. Ott átbeszéltük a szolgálatba állásom feltételeit. Többek között, hogy a leendő fizetésem 30%-ra adományígérvényeket kell kapnom. Akkor ez lehetetlennek tűnt számomra. Az állomásról a gyülekezetembe mentem. Mielőtt bármit is mondhattam, az egyik testvérnő ezzel fogadott: „Ha a VISZ munkatársa leszel, szeretném anyagiakkal is támogatni a szolgálatodat.” Nem hittem a fülemnek. Még számon sem volt a szó...
Persze ez nem azt jelenti, hogy mára tartalékok állnak a bakszámlámon. Volt, hogy nem tudtam, mire beköszönt az őszi, esős idő, miből fogok cipőt venni. Teljesen más ügyben látogattam meg valakit. Mielőtt elköszöntem volna így szólt: „Kaptam egy cipőt, de egyik ismerősömre sem jó. Nem sért meg, ha neked is megmutatom?” Talán még soha nem volt olyan kényelmes őszi cipőm. Azóta is tapasztalom, hogy Isten napról napra gondoskodik rólam.
De Istennek van humorérzéke. Mikor otthagytam az Operaház kórusát, az intézet elnyert valamilyen állami címet, így többszörösére emelték az énekesek, zenészek fizetését. De milyen jó tudni, hogy a mennyei kincstárban sokkal több fedezet van, mint az államiban.

egyedül

„…és mindezt ráadásul egyedül teszed!” „De én nem vagyok egyedül, Krisztus mindig velem van.” „Na jó, persze, de…”
Ó, hányszor és hányszor kell ilyen beszélgetésekben részt vennem! Hívő, keresztyén embereket kell „győzködnöm”, hogy Krisztus teljesen, valóságosan velem van.
Annyira sajnálom, hogy hívő életem során soha, egyetlen egyszer sem hallottam szolgálatot az osztatlan szív kegyelmi ajándékáról. Esetleg megemlítve: „Igen, van ilyen is, van, akinek ez adatott, de a házasság…”
Hány és hány fiatal lány nő fel úgy, hogy állandóan ezt hallja: várni kell. És ez nagyon helyes a maga nemében. Hiszen mindennek megvan a megfelelő ideje, és módja. De hogyan kommunikáljuk ezt a várakozást? „Ne futkorássz a fiúk után, várj!” vagy „Várj, Isten úgyis biztos ad neked is valakit!” Remélem, érti a kedves olvasó, mire gondolok.
Hány és hány lány élte le úgy a fiatalságát, ifjúságát, középkorát, hogy várta, hogy majd biztos jön a „valaki”. Hiszen azt mondták, hogy várni kell. De nem jött. De nem azért, mert Isten bakizott, mert megfeledkezett volna az illetőről, vagy a tarsolyából már a „futottak még” kategória is kifogyott. Hanem mert nem is akart adni. Meg akarta volna tartani Magának. Micsoda kiváltság! Lehet, hogy annak a lánynak már réges-rég valamilyen missziós területen (akár gyülekezetében, akár egy szervezetnél) kellene teljes bedobással szolgálnia, de nem ment, mert várt.

„…és néha nem hiányzik, hogy egy férfi átöleljen?” Ó, dehogy nem! De hadd dobjam vissza a kérdést. Soha nem volt olyan gondolatod (Jó, nem a házasság első két évében, remélem!), hogy „Csak egy napot ne legyen itthon senki! Na, jó, egy fél is elég lesz, de most rögtön!” A gyerekek révén sok-sok család életébe belelátok. Rengeteg feszültséget, problémát, nehézséget érzékelek. És persze rengeteg örömet, ajándékot, csodát is. Hiszem azt, hogy a házasság intézménye Istennek egy különleges, csodálatos, és nagyszerű ajándéka. Pont ugyanúgy, ahogy az osztatlan szív is. Pontosan annyi nehézségem, fájdalmam, problémám, örömöm, ajándékom, áldásom van, mint egy feleségnek, anyának. Csak mások!

Sokszor a legtöbb szurkát (legyen az vicces, komoly, vagy meggondolatlan megjegyzés) hívő testvérektől kapom. Egy pár a „kedvenceim” közül: „És nem is akarsz férjhez menni?” Menyegzőkön: „Na, és a tiéd mikor lesz?”, vagy „A következő már biztos te leszel.”. „Hát, vagy nem." – válaszolom. „Na, de hogy mondhatsz ilyet?” – csattan fel a tesó. Asztaltól, Igeszolgálatban hallottam: „A házasság révbe érés.” Szerintem meg a mennyország a révbe érés. „Egy nőnek akkor teljesedik ki az élete, amikor gyermeket szül.” No komment.
És folytathatnám még hosszan, de nem érdemes. Ami fontos, hogy akár így él valaki, akár úgy, vigyázzunk egymásra a megjegyzéseinkkel is. Volt, hogy megkérdeztem az Urat, mit szánt nekem. De nem adott konkrét választ. Egyet tudok: arra törekszem, hogy akár így, akár úgy, Benne bízva, Neki szolgálva éljem az életem.

Megbotlani

Még akkor is, ha sokszor megbotlom. Ó, de hányszor! Hányszor és hányszor kapom magam rajta, hogy türelmetlen vagyok a gyerekek felé, hogy silány a tanításom, hogy hűtlen vagyok szolgatársakhoz, lázadok, kesergek, megbántok másokat, felcsattanok, mikor csendben kéne lennem, hisztizek… Akik közelről ismernek, azt gondolom, még hosszú sorokban, oldalakon át tudnák folytatni a felsorolást.
És amikor rám terhelődnek a hibáim, az alkalmatlanságom, ilyenkor…

Meglankadni

…meglankadok. Főleg, amikor nagyon elfáradok, tudom sötétben látni a világot. A nyári hónapok igen zsúfoltak. Vagy gyermekek között vagyok, vagy tanfolyamon tanítok. Hála az Úrnak, hogy olyan sok helyre mehetünk, hogy egy pár éve már a hétvégék is foglaltak. Többen kérdezik augusztus vége felé: „Hogy bírod?” Legtöbbször ilyenkor már a vésztartalék üzemmódban vagyok. De ez nem panasz! Nagyon szeretem a nyári időszakot. Nem cserélném el egyetlen luxus nyaralásért sem. És legalább ilyenkor is megtapasztalom, hogy egyedül az Úr az, aki megtart.

Amit kezdek megfigyelni az életemben, hogy kb. 3 évente rám tör a világfájdalom. Nem igazán tudom megmagyarázni ezt az időszakot. Ilyenkor hónapok alatt tudom csak összeszedni magam. Az egyik ilyen időszakomban annyira elkeseredtem, hogy a szolgálatot is ott akartam hagyni. Ilyenkor teljesen alkalmatlannak, nyomorultnak éreztem magam, szinte az életem minden területén egyszerre. Megfigyeltem, hogy közvetlenül az ilyen időszakok előtt, bár alig észrevehetően, de meglazult a kapcsolatom az Úrral.
Most már igyekszem egyre tudatosabban kezelni ezeket az időszakokat. Egyrészt, már az elején nyakon csípni. Próbálom nem elfelejteni, hogy ez egy átmeneti időszak, fáradtság, vagy egyéb nehézség miatt, amitől nem kell kétségbe esni, hanem át kell rajta menni. Az Úrral! Mert ami a legfontosabb, hogy ilyenkor nagyon tudatosan igyekszem figyelni arra, hogy akár kényszerítve is magam, de töltsek időt Vele.

Persze van, hogy magamat sem értve összekucorodom, csak patakoznak a könnyeim, miközben néha felkiáltok Hozzá: „Uram, miért vagyok még itt, hiszen alkalmatlan vagyok a Te szolgálatodra.” A jajgatásaim közepette eszembe juttatja az Ő ígéreteit, bátorításait, majd a zokogásból csendes könnyáradat lesz. S végre, újra meghitten tudok beszélgetni az én mennyei Atyámmal. A legnagyobb elkeseredésemben az is erőt ad, hogy tudom, Isten maga hívott el erre a szolgálatra.
Tudom, hogy alkalmatlan vagyok. De Isten nem a tehetségem miatt szeret. Csak azért, aki vagyok. Mert Ő alkotott. Nem az Ő szükséghelyzete, hogy bevont engem a szolgálatba, hanem az ajándéka, bár nem érdemlem.
És Ő kész újra és újra…

Megújulni

megújítani, felemelni! Mikor magamhoz térek, és helyre áll a kapcsolatom az Úrral, felnyílik a szemem arra, hogy milyen nagyszerű életet kaptam a misszionárius élettel, és újra elkezdem meglátni azokat az áldásokat, amiket a szolgálatban kapok.

Befejezésként hadd álljon itt egy pár ezek közül:

• Egyszer az ország másik végében tartottam egy ifi órát. A legtöbb fiatallal akkor találkoztam másodjára, és azóta sem láttam őket. Nemrég egy facebook üzenetet kaptam: „Bocsi, hogy elfelejtettem megírni neked is az örömhírt, de olyan sok mindenkinek mondtam már. Két héttel ezelőtt meghoztam a legjobb döntést életemben, és átadtam a szívemet, életemet Jézusnak!” Nem az én szolgálatomra tért meg, még láncszemnek is csak óvatosan mondanám magam az életében. Istennek mégis egy különleges ajándéka volt, hogy én is tudhatok erről a csodálatos hírről.
• „Olyan jó, hogy beszéltetek a tisztaságról – mondta egy fiatal lány. A nővérem pont ebben bukott el, és most teljesen eltávolodott az Úrtól. Már látom, hogy ez milyen fontos.”
• Egyik táborunkba a gyerekvárosból is jöttek velünk gyerekek. Persze akárhová osztottuk őket szállás ügyileg, sehogy nem tetszett nekik. Már majdnem azon voltam, hogy a kecskeólba teszem a hálózsákjukat. Igyekeztem felfelé sóhajtani, hogy az Úr adjon most türelmet és szeretetet feléjük, mikor hirtelen felém fordult az egyikük: „Maga miért szeret minket ennyire?” Olyan jó volt elmondani, hogy azért, mert Jézus is nagyon szereti őket.
• Egy ovis leány is volt velünk. Persze, hogy nagyon hiányzott az anyukája. Mindig számoltuk, hogy még hány napot kell pót puszival és pót öleléssel kibírnia. Otthon így fordult az anyukájához. „Anya, nagyon hiányoztál, de most meg Melinda néni hiányzik.”
  

  Az imádságot nem lehet elég korán kezdeni

• Egy gyermekotthonban egy lány testvérpár elveszítette az apukáját és bekerülésük előtt az anyukáját is. Érthető lázadásukra elmondtuk, hogy mi sem értjük, hogy miért történt ez velük. Tudom, hogy az ő fájdalmuk Istennek is fáj. Ő az, aki szeretne a mennyei apukájuk lenni, hogy ezentúl soha ne legyenek egyedül. Az 5Napos Klub végén személyesen beszélgettem a nagylánnyal. Megbánta bűneit, átadta az életét Megváltójának. Az imádsága végén így nézett fel: „Most olyan békesség van a szívemben!”

Szolgálatomban elengedhetetlenül szükségem van arra a felfoghatatlan, érthetetlen, csodálatos segítségre, amit úgy is hívhatunk: imatámogatás. Ha valaki kész a térdein jönni velem a missziómezőre, annak örömmel és szeretettel küldöm havi imatémáinkat.

Hamarosan elkészül a Csodák márpedig vannak füzetke 2015-ös kiadása, amiben a nyáron megélt csodáinkból szemezgetek. Ha valaki szeretné ezt megkapni, jelezze felém.

Elérhetőségem: viszmir@gmail.com
3525 Miskolc Tizeshonvéd u. 22. fszt. 5.