Nem tudom, ki hogy van vele, de a mai ismereteink alapján igencsak furcsának tűnik a Galileo Galilei körüli hercehurca, hiszen olyasmit erősítgetett, amit ma már senki sem kérdőjelez meg. Ugyanakkor van fogalmunk arról, hogy a középkorban messze nem volt egyértelmű az a világkép, hogy a Nap van a középpontban. De hogy jön ide a Biblia? A kérdést a teológia oldaláról próbálom megközelíteni, amely messze túlmutat a Galilei peren.

 
Előzetesen nem árt röviden átfutni a száraz tényeket:
A II. században Ptolemaiosz összegezte az addig ismert csillagászati megfigyeléseket, elméleteket, és kidolgozta a geocentrikus világképet, melynek lényege, hogy a Föld a világegyetem középpontja, amely körül, körkörös pályán mozog minden égitest. Ezt a megfigyelések is támogatták, hiszen a Földről igencsak korlátozott eszközökkel szemlélve a világegyetemet nem nehéz erre a következtetésre jutni.

A XVI. században ugyanakkor egy új világkép volt terjedőben, amely elsősorban Kopernikusz nevéhez fűződik. E szerint a Nap van a világegyetem középpontjában, és e körül köröznek az égitestek. Ezt az elképzelést Kepler módosította úgy, hogy nem szabályos körpályákról van szó, hanem ellipszis pályákról - igaz, elsősorban a Mars kapcsán jutott erre a következtetésre.

(Ma már persze tudjuk, hogy ez is csak a mi naprendszerünkre igaz, hiszen napok és azok rendszerei, millió, talán milliárd számban léteznek a világegyetemben. Olyan távoli galaxisok, melyek csak nagy teljesítményű űrtávcsővel fedezhetők fel. Melyek köszönőviszonyban sincsenek a Földdel.)

A XVII. században kiújultak a viták, de ebben már az uralkodó nyugati egyház is bekapcsolódott. Galilei jóban volt a Pápa egyik kegyeltjével, Ciampolival, akinek az árnyékában nyugodtan végezhette kutatásait (persze nemegyszer összezördült egyesekkel az egyházban), megvédve a kopernikuszi heliocentrikus világképet. Ez azt is jelentette, hogy amikor Ciampoli a hatalomból kikerült, akkor az egyház sem hunyt szemet tovább Galilei ténykedései fölött.

 
Ezek a száraz tények. Ma már a fejünket csóváljuk, vagy gúnyosan jókat mosolygunk, hogy milyen buta volt akkor az egyház, de teológiailag nem intézhetjük el ennyivel.

Ismét vissza kell tekintenünk a múltba, de más vizekre evezünk. Ez pedig az írásértelmezés módszerének (hermeneutika) problémája. A Szentírás látszólag, felületes értelmezésben ugyanis a geocentrikus, földközéppontú világképet támogatja. Ma az már egyértelmű, hogy az erre vonatkoztatható szöveg nem szó szerint veendő, hiszen mi is használunk olyan formulákat, hogy a Nap felkel, lenyugszik, de ezekkel még véletlenül sem egy világképre utalunk.

Nos, pont itt van a probléma. Hogyan olvassuk a szöveget?

A középkori teológus joggal mutatott rá, hogy a Szentírásban világosan le van írva, hogy a Nap megállt (Józs 10,12). Ha megállt, akkor előtte körözött, ezt az ihletett Írás mondja, nincs ezen mit vitázni! - mondhatták. A Szentírás kijelölte a biztos utat, ezt kell követni, és punktum! A probléma csak az, hogy vajon tényleg kijelölte az utat tudományos kérdésekben is? Vajon az Írás tudományos közlést nyújt, amit alkalmazni kell mindenáron?

A válasz erre a középkorban sem volt egyértelmű, hiszen a régi írásértelmezési iskolák, az alexandriai és az antiokhiai, más-más utat követtek. Az egyházatyák e mentén haladtak, miközben a hermeneutika is fejlődött, változott.
A középkorban is számos iskola létezett. Kialakultak az írásértelmezési elvek, melyek igencsak eltérő végeredményre jutottak. Leegyszerűsítve három fő elv köré rendezhetjük a hermeneutikai megközelítéseket:

• Az allegorikus megközelítés a szöveg mögött próbált kutakodni. Ezt és ezt olvasom, de mögötte mélyebb értelem rejtőzik, melyet fel kell tárni, hogy az igazi teológiai, etikai elvet, mondandót megértsük. Ez a módszer számos formában volt jelen, az alkalmazhatótól az extrémitásig.
• A szószerinti értelmezés pedig csak a szöveg felszínével foglalkozott. Ha ezt és ezt olvasod, akkor így értsd is! Természetesen ennek is van létjogosultsága, hiszen a Biblia nem rejtvénykönyv. Ugyanakkor ez sem alkalmazható minden további nélkül. Mi van a különböző költői és irodalmi formákkal?
• A hozzáigazítás, vagy akkomodáció, alkalmazkodás elve pedig rámutat arra, hogy ahogyan írva van, az kölcsönhatásban állt a kor emberével, vagyis igazodott az akkor élő emberekhez, a maguk ismeretanyagával, irodalmi formájával az adott kultúra nyelvezetében. Ez a módszer már inkább reformáció (főleg Kálvin) utáni iskola, noha komoly hagyománya van a rabbinisztikusi írásértelmezésben és az egyházatyáknál is, nyilván az adott kornak megfelelően.

Visszatérve Galileihez: a probléma jó része egész egyszerűen teológiai volt. Természetesen nem lehet figyelmen kívül hagyni a vallási, társadalmi és politikai vonatkozásait sem. A kor egyháza fenyegetve érezte magát, bármilyen új gondolattól, mert az új dolgok komoly vallási, teológiai, társadalmi problémák elé állították. A protestantizmussal való harca is ilyen volt - a protestantizmus is új gondolat, tehát nem jó. Hogyan küzdjön ezen a fronton, ha belülről minden oldalról szétszedik a jól megalapozott értelmezéseket és hagyományokat? Sajnos később a többi keresztény oldal is belecsúszott hasonló hibákba. A megszokottól való eltérés egyeseket komolyan felhergelt, és többen valamiféle "sündisznóállást" vettek fel.

Amiről sokszor a kutatók, történészek elfelejtkeznek, vagy amivel igazán nem is akarnak foglalkozni, hogy e per mögött, a kor írásértelmezési csődjének lehetősége is ott lebegett. Vajon a Szentírás egyáltalán akar-e nyilatkozni természettudományos kérdésekben? Galileit igazolta az idő. Ma már nem kérdés, hogy a Föld van-e középpontban - akkor az volt, szinte vérre menően. Teljesen feleslegesen, de igencsak kiélezetten egymásnak feszült a teológia és a tudomány.

A tudománynak igen komoly tiszte van, hiszen Isten generális, általános kijelentésével foglalkozik: a teremtett világgal. A teológiának és a Szentírásnak pedig spirituális jelentősége van, hiszen a tudomány nem válaszolhatja meg az istenkérdést, nem válaszolhatja meg a lélek és a bűn okát vagy a megváltás szükségességét. Abszolút értelemben etikai mércét sem tud felállítani, mert nem ez a dolga, nem is teheti!
A teológia pedig nem merészkedhet arra a területre, ami a természettudomány tiszte! Ne feledjük: a teremtett világ Isten másodlagos kijelentése!
Akinek a szemei megnyílnak azok a természet szemlélése közben Isten hatalmát is megláthatják, de ez már nem természettudomány. Ha pedig az emberben belül megmozdul valami, akkor az nem más, mint a Szentlélek munkája. És hogy ki a Szentlélek? - ez már teológia.

A tudósnak nem kell hitetlenné lenni, mert a tudomány nem a hit kérdéseit vizsgálja, és nem is kell vizsgálnia! Ugyanígy a hívőnek sem kell tudománytalanná, ellenségeskedővé válnia.
Nem az a kérdés, hogy hit vagy tudomány? Hanem: a hit és tudomány hogyan egészíthetik ki egymást?

Vajon a történelem nem ismétli önmagát? A teológia a helyén van? A hermeneutika azzal foglalkozik, ami feladata? A természettudósra ugyanez igaz. Vajon nem teljesen fölöslegesen és károsan ugornak egymásnak időnként a két táborból egyesek?

Teológiailag nagyon fontos elv a Szentírás elégséges volta. Azonban világosan meg kell értenünk, hogy ez mit jelent, és mit nem! A hit és erkölcs dolgában, alapelvek lefektetésében tökéletesen elégséges! Ugyanakkor számos terület van, amiben nem is akar nyilatkozni tévedhetetlen formában, mert nem ez a szándéka! Jó példa erre Józsué könyvében a Nap megállítása. Nem akart nyilatkozni a világkép kérdésében, hiába hitték ezt több száz évig. Az említett szentírási példa akkor allegorikus forma? Nem! Szó szerinti? Nem! Akkor pontosan mi is történt? Fogalmam sincs! Tényleg csoda történt? Igen! Mi a csoda? Ez már máshová vezetne…

 

 

A témát nagyon alaposan körüljárja Alister McGrath két nagyszerű művében: Tudomány és vallás, valamint Bevezetés a keresztény teológiába című könyveinek idevonatkozó fejezeteiben. Gondolataimat is ezek ihlették.

 
A cikk megjelent a Credo ut intellegam című blogon.