Nem kívánok hosszan foglalkozni a kérdéssel, noha nem egyszerű a válasz. Meglátjuk, mennyire sikerül tömörnek lenni. Keresztényként teszem fel a kérdést: Van-e természet szerint szabad akarata az embernek (liberum arbitrium)? Nem is gondolják sokan, hogy ez a kérdés milyen ősi filozófia kutakodásból ered. A választ azonban nem arra keresték, hogy a keresztény hívőnek van-e szabad akarata - ez más kategória, más megközelítést igényel.

 
Ez tehát eredetileg nem bibliai és teológiai kérdés, hanem hellén sztoikus filozófiai. Én mégsem akarok ebből a szemszögből közelíteni a témához. Arra keresem a választ, hogy biblikusan és teológiailag meg lehet-e válaszolni eme felvetést. Sok keresztény kapásból tudni véli a választ, át sem gondolva, hogy az állításuk mit is húz magával. Vannak, akik igennel felelnek, mert ők úgy gondolják, hogy a szabad akarat tagadásából egyenesen következik a fatalizmus, ami tudvalevőleg idegen a Szentírás üzenetétől. Mások pedig rögtön tagadják, hivatkozva a reformátorokra és a puritánokra, rámutatva arra, hogy ha igennel felelnének, akkor ez sértené Isten elsőségét és dicsőségét, mintha Isten ad hoc jelleggel reagálna az ember szabad válaszára, ami tudvalévő, megint idegen a Szentírás üzenetétől.

A választ az első embernél kell keresni. Többnyire nem tagadják, hogy az első emberpárnak ténylegesen szabad volt az akarata. Szabadon ugyanolyan súllyal dönthettek jó és rossz között. Nem volt bennük semmi megkötözöttség, bűnös hajlam. Isten az embert eredetileg igen jónak teremtette. Az ember szabad volt. Beszél a Biblia arról, hogy az első emberpár elbukott, és azóta senki sincs aki tökéletes és bűn nélküli lenne. Ebben is egyetértenek a keresztények. A bűn, mint egyetemes tapasztalat létezik, ezt tagadni nem lehet.

A kérdés, hogy hogyan megyünk tovább? Itt már eltérnek a válaszok. Természetesen maradok a kereszténységnél.

Augustinus egyházatya nagyon mélyen kifejtette a bűn kérdését és problémáját. A Szentírás nem beszél eredendő bűnről, hiszen ez a megfogalmazás Augustinusi. Noha ez a szó nincs benne konkrétan a Bibliában, mégsem tagadja a keresztények többsége, hogy kiolvasható a Szentírásból minden e világra született ember bűnössége. Az már más kérdés, hogy ezt ki hogyan értelmezi teológiailag.

Így az ókori egyházba bekerült egy nem teológiai felvetés, amely teológiai kérdés lett. Kezdetben a kereszténység az ókori hellén és római kultúrkörben mozgott, és természetszerűen hatottak a teológiai felvetésekre a kor filozófia felvetései, így a szabad akarat kérdése is.

Először Tertullianus (160-220) vette át és vezette be a teológiába ezt a kifejezést. Ő volt a latin kereszténység első kimagasló teológusa, noha 207-ben szakított az egyházzal, és a montanistákhoz csatlakozott. Nagyon jó érzéke volt ahhoz, hogy bonyolult teológiai kérdéseket egy szóba, mondatba tömörítsen, pl. trinitas, persona, substantia. A kifejezések megalapozták az Isten kérdés dogmáját, a Szentháromságot.

Vissza az eredeti témánkhoz! Tertulliánus után Augustinus (354-430) vette át a kifejezést, de már úgy, mint akinek komolyan meg is kellet válaszolnia a hozzá kapcsolódó felvetéseket. Véleménye szerint az ember szabad akaratát a bűn korlátozza. Az ember szabad, ám ez a szabadság a bűn miatt meggyengült az emberben, de nem szűnt meg. Ahhoz, hogy az akarat ismét szabad lehessen, szükséges Isten kegyelmes beavatkozása.

Az ember akarata természet szerint a rosszra hajlik, nem a jó felé. Tehát a szabad akarat létezik, még ha hibás is, mert elrontotta a bűn. Szükséges tudnunk a hátteret is. Augustinus nagy kihívója teológiailag az ír származású laikus tanító, Pelagius volt. Ő azt tanította, hogy az ember természetszerűleg szabad, és semmiféle eredendő bűnterheltsége nincs. Minden ember tiszta lappal indul, mint az első ember, Ádám. Az, hogy ki hogyan vétkezik vagy él istenfélő életet, az az ember szabad választásától függ. Szerinte az ember képes Isten törvényei szerint élni, a tökéletesség elérhető. Augustinus válasza természetesen az volt, hogy az ember rászorul Isten kegyelmére, és legfeljebb addig jut el a bűnös (mert mindenki az eredendően), hogy amikor választani kell, akkor a rosszat választja.

Ha tovább mennénk az egyháztörténelemben, látnánk, hogy ez a kérdés újra előjött a reformátoroknál: Luthernél, Kálvinnál, akik komolyan tanulmányozták Augustinust és természetesen a Bibliát. Majd megint előkerült az arminianizmus kapcsán, akik azt mondták, hogy minden ember szabad akarattal rendelkezik. Nem mentek odáig mint Pelagius, aki tagadta a külső isteni kegyelem szükségességét. Az arminiánusok pusztán azt akarták mondani, hogy nincs predestináció, legfeljebb abban az értelemben, hogy Isten előre tud dolgokat (habár maga Arminius szigorúbb értelemben hitt a predestinációban). Nem tagadták az ember bűnösségét, de azt mondták, hogy a bűn az ember akaratát nem befolyásolta érdemben. Elégséges arra, hogy az ember választani, dönteni tudjon jó és rossz között. Avagy szabadon válaszoljon az evangélium hívására, mert ez a szabad képessége megmaradt a bűneset ellenére is. A kálvinisták és a puritánok (akik szintén kálvinisták voltak) ellenben arra jutottak, hogy az ember totálisan romlott, és a szabad akarat már nem létezik. Tovább mentek tehát Augustinusnál, aki még számolt a beteg szabad akarattal, noha az már nem jól működött, terhelt volt.

Milyen következtetésre jussunk?

Néhány dolgot látnunk kell:

• a szabad akarat fogalma nem bibliai, hanem filozófiai,
• nagyon eltérően súlyozták, magyarázták a szabad akarat kérdését az egyháztörténelemben,
• a lehetséges állásfoglalások nem egyenlők a determinizmusról, fatalizmusról alkotott véleménnyel (ami teljesen más téma),
• a Biblia tanítja az ember felelősségét,
• a Biblia tanítja Isten megelőző kegyelmét.

Ahogy én jelenleg értem a szabad akarat kérdését:
Ha már ez felvetődik, akkor úgy látom, hogy az ember eleve terhelten születik a világra. Ez a terheltség a bűnre való hajlam. Az akarat nem független ettől a romlottságtól. Az akarat megromlott, megkötözött, és magától nem képes arra, hogy a jóra hajoljon. Természetesen látható, hogy tud az ember jót akarni, de önmagától nem tudja a legjobbat. A jó akarása Isten kegyelmes munkája révén lehetséges. Az ember nem silányult le géppé, nem tűnt el istenképűsége, de megtöredezett. Van az embernek mozgástere még a bűn megkötözöttségében is, de olyan módon, mint a megkötött kutyának, aki egy bizonyos körön kívülre nem tud menni. Ebben a mozgástérben is felelős az ember. Isten nem fog egészen mást számon kérni, hanem mindenkit a maga mozgásterében, ismeretében. 

Egyetértek Augustinusszal, hogy létezik szabad akarat, de ez immár terhelt. Szükséges Isten kegyelme. Beszélhetünk szabad akaratról, de ezt írjuk jól körül, és mondjuk ki: tökéletes szabadsággal immár nem rendelkezünk az első ember bűne után. Amikor Isten az embert megszólítja az evangéliummal, akkor szuverén tetszése szerint belenyúl az ember életébe oly módon, hogy az akarata elégséges legyen arra, hogy döntést tudjon hozni Krisztus mellett. Isten tehát munkálkodik ilyenkor, és nem az ember természetes képessége miatt ragadja meg a hitet.
Azért mondom, hogy Isten a szuverén tetszése szerint munkálkodik, mert az ember nem akkor kezd el hinni, amikor csak akar, hanem amikor Isten megadja az alkalmatos időt. A kegyelem nem biztos, hogy nyitva áll az ember haláláig. Lehetséges, hogy még éltében, többé már nem tud dönteni, hiába hallja az evangéliumot. Hasonló a Róma 9-ben is megemlített Fáraó esete:

"Mert így szól az Írás a fáraóhoz: 'Éppen arra rendeltelek, hogy megmutassam rajtad hatalmamat, és hogy hirdessék nevemet az egész földön'" (Róm 9,17). A fáraó immár azért maradt életben, hogy Isten az Ő hatalmát mutassa meg rajta.

Mi az igehirdető dolga? Semmi esetre sem az, hogy megpróbáljon belelátni az emberbe, hogy vajon számára itt van, avagy lezárult az alkalmas idő. Az evangélium hirdetőjének ez nem feladata. Aki pedig hallja az Isten üzenetét, lehet, hogy érzi Isten vonzását, és ilyenkor szól az Ige: nehogy megkeményítsed a szíved, mert ma szól Isten, de kitudja, hogy holnap is lesz-e alkalmad válaszolni az Ő hívására. Ahogy az Ige is figyelmeztet:

"Ezért, amint a Szentlélek mondja: 'Ma, ha az õ szavát halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket, mint az elkeseredéskor, a kísértés napján a pusztában'" (Zsid 3:7-8).

A cikk megjelent a Credo ut intellegam című blogon.