Általános az a vélekedés, hogy a hit nem más, mint egy kapaszkodó, mankó a gyenge, labilis emberek számára. Olyanoknak való, akik a saját erejükből nem tudnak megbirkózni az élet nehézségeivel. Aki meg tudja oldani a problémáit, annak nincs szüksége Istenre. Különös erővel hatotta át a kommunista országok filozófiáját Marx mondása, mely szerint „a vallás a népek ópiuma”.
A mai ember számára, aki önmagában hisz és az önmegvalósításra törekszik, ez a gondolat jó alapot szolgáltat arra, hogy ne kelljen a „vallás” kérdésével foglalkoznia.

De nézzünk meg néhány kérdést, ami felmerül a fenti állítással kapcsolatban.

1. Tényleg boldogul az ember egyedül?

Nyilvánvaló, hogy az ember nem tökéletes, hanem sebezhető, és képtelen tökéletes világot formálni saját erejéből, saját eszével. Különösen kapcsolatainkra igaz, hogy elrontunk, tönkreteszünk szinte mindent. Bizonytalanság, félelem és szeretethiány jellemzi a legtöbb kapcsolatot. Nehéz élethelyzetekben, krízisekben nincs, aki segítséget nyújtson. Vagyis elmondhatjuk, hogy kétféle ember van: akinek szüksége van a segítségre, és ezt elismeri; és akinek szüksége van, de nem ismeri el. Ha figyelembe vesszük, hogy az embernek vannak lelki-szellemi szükségletei, amelyeket csak a hit és az Istennel való kapcsolat tölthet be, a hit egy hasznos erőforrás. Blaise Pascal úgy fogalmazta ezt meg, hogy az ember szívében egy „Isten alakú űr van”, amit csak Ő képes betölteni.

2. A hit csak egy erőforrás lenne, amit igénybe veszünk, ha kell?

A hit nem pusztán erőforrás, hanem kapcsolat a Teremtővel. A valódi közösség sokkal több annál, minthogy csak a másik fél kihasználásáról szólna. A hívő ember nem egyszerűen csak támaszkodik Istenre, hanem a vele való kapcsolatban az élete értelmet, célt talál, teljessé válik. A keresztyén azért bízik Jézus Krisztusban, mert Ő bizonyítékát adta, hogy annyira szeret, hogy az életét adta értünk. Ez a szeretet az alapja a kapcsolatnak. Nem csupán az életünk mankója, hanem az Úr Jézus az a személy, akit követünk, akivel szemtől szembe találkozni fogunk, és akivel majd az öröklétet töltjük.

3. Mindegy, hogy mit hiszünk, a lényeg, hogy higgyünk valamiben?

A hit nem csak egyszerűen segítség, hanem az igazság elfogadása és követése. A keresztyén ember nem egyszerűen azért hisz a Bibliában és Istenben, mert az segít a bajban, hanem mert meg van győződve arról, hogy ez az igazság. Ha nem vesszük figyelembe az igazságot, az mindig bajt okoz. Jézus Krisztus azt mondja, hogy Ő a személyében képviseli az igazságot (Jn 14,6). (Ez pedig csak akkor lehetséges, ha Ő maga Isten.)

4. Csak gyenge emberek hisznek?

Bár hangzatos az állítás, hogy „a hit a gyengék támasza”, a tapasztalat vagy a megfigyelés is azt mutatja, hogy a hit nincs összefüggésben azzal, hogy valaki erős személyiség vagy sem. Nem tudunk arról, hogy létezik-e ilyen felmérés, de egyszerű megfigyelés útján megállapítható, hogy a nem hívők és a hívők között az „erős” és a „gyenge” karakterek arányában nincs jelentős eltérés. (Valójában az „erős” és „gyenge” megkülönböztetés sem igazán állja meg a helyét. Egy személyiség ennél sokkal összetettebb.)

5. Elég, ha csak mankónak használom a hitemet?

A vallás lehet az ember életében egy pótlék, egy olyan mankó, amihez csak akkor nyúlunk, amikor bajban vagyunk. A valódi keresztyénség azonban nem erről szól. Ha valaki ilyen módon hisz, el kell gondolkodnia, hogy van-e valódi hite, valódi kapcsolata Jézus Krisztussal.

Összefoglalva: a keresztyén hit kapcsolat, ami szereteten és bizalmon alapul, nem pedig segítségnyújtáson. Bár a segítség is része a kapcsolatnak, nem az adja a lényegét. Isten Atyaként családjába fogadja azt, aki hisz a Fiában. Sokkal, sokkal nagyobb dolog az az igazság, hogy Isten úgy szerette az embereket, hogy egyszülött Fiát adta, hogy ha valaki hisz benne, ne vesszen el, hanem örök élete legyen (Jn 3,16), mint a nehéz élethelyzetben nyújtott segítség.