Zengjünk dalt az Úrnak… 
Gyermekórákon, táborokban gyakran szól ez a kedves ének, és mennyire fontos, hogy szóljon, akár százszor is. A sok ismétlés, refrén segít a szívünkbe-elménkbe beágyazni, elraktározni ezt az egyik legfontosabb módját a hálaadásnak, Istenünknek énekkel, zenével való dicséretét. A többször ismételt verssorok és a dallam által szívünk átmelegszik, lelkünk zsongásba jön, mint amikor az autó motorját indulás előtt bejáratjuk. Legtöbbször mi is az alkalmak elején – indulásként – szoktunk énekelni, ez jó állapotba hoz bennünket az Istenre figyeléshez. Amikor már teljesen „üzemképes” állapotba kerültünk, bátrabban útnak indulhatunk. Összességében is fontos dolog az ének és a zene, hiszen a keresztény életünk is egy hosszú utazás, indokolt tehát minden bevetés előtt a bejáratás.

Amikor Isten mellé szegődtem, én is elindultam – nem is tudtam még, hogy hová. Egyet megértettem, hogy nem engedhetem el a kezét. A 73. zsoltár írójának ezek a szavai: „…én mindenkor Veled vagyok, Te fogod az én jobb kezemet.” Uram, én Veled akarok járni, mert a Te utad a helyes, nem kell nekem másik út – így fogadkoztam. Nincs másik út, csak ez, ami a mennybe visz, hogy egyszer majd meglássam arcodat. Megindultam tehát vándorutamon.

A vándor sokat van egyedül, kemény élete van. Sokszor elfárad, megéhezik, van, hogy fázik – szenved. Próbál tűrni, nem a nehézségekre gondolni, az Úrra figyelni, és közben igyekszik szorosan mellette maradni. „Ez a biztos jelzett út, csak ez vezet el a célhoz” – mondogatja magában. Felkészül előre felszereléssel, térképpel, technikával. „Ezt és ezt a módszert kell alkalmaznom, hogy túlságosan ki ne fáradjak, hogy ne tévedjek el, vagy ne sérüljek meg!” – biztatja önmagát. A futó atléta, vagy a kajakozó is a legjobb cipőt húzza fel, a legmárkásabb csónakot szerzi be, és a legfurfangosabb taktikával versenyez, mert így tud majd győzni, így tud elsőként befutni. Az autóversenyző a kanyar helyes ívét keresi, a magasugró megrajzolja, kiméri a dobbantás helyét – készül és gyakorol.
Nekünk is fontos a gyakorlás az éneklésben. Urunk gyönyörködni akar bennünk ezen a téren is. A zene és az ének egyben feladat és szolgálat is, hasonlítható az imádkozáshoz. Éneklésünk által erősödünk is, közben önfegyelmet gyakorlunk, fejlődünk, kitartást tanulunk. Alkalmassá válunk Isten szolgálatára, dicséretére. Ezt viszont úgy kell tenni, hogy ez a dicséret méltó legyen Őhozzá.

Van ennek a jegyzetnek egy különleges apropója. A dömösi Biblia Centrumban a sok hitépítő, lelkigondozói, bibliaértelmező – továbbá ifjúsági, gyermek-, női vagy ünnepi alkalmak, felkészítő hetek között minden évben van egy zenei hét is. Másodszor volt alkalmam részt venni ezen az egyhetes táborozáson – ettől színesebbet, tartalmasabbat nehezen lehetne találni. Utána sokat gondolkodtam, mi a titka ennek a ritkamód értékes rendezvénynek. Talán az, hogy odaszánt lelkületű testvérek vezetik, élik át, és végzik jókedvvel az adódó szolgálatokat. Nekem másodszorra is nagy élményt adott. És szeretném propagálni, hangsúlyozva, hogy nem csak zenéhez értőknek való. Bár van egy kialakult rendje, amit szívesen követünk, de mindig finomít, alakít rajta a mindenkori vezetőség és csapata, ennek folyományaként évről évre színes, változatos és mozgalmas program kerekedik ki.
Soproni János és felesége, Mária Egerből, később maguk mellé véve Szabados Jánosné Erzsikét, alkották kezdetektől a szakmailag is igényes gerincet. Sikerült mindig más szolgatársakat is találni, akik évek óta jó szívvel végzik a sok-sok kiegészítő feladatot.

E közbevetés után felteszek egy igazából megválaszolhatatlan kérdést: Miért tudunk énekelni? Nem a jó torkunk miatt, az csak a hangszínt befolyásolja. Attól fogunk tudni énekelni, hogyha gyakorolunk. Nagy előny, ha dallamos környezetben nevelkedhettünk, ha – akár már édesanyánk testében is – átéltük a zene, az ének kellemes hatását, de még fontosabbak azok az énekeink, amit a családban, közösségekben (pl. iskolában) énekeltünk és énekelünk. Ezt nem szabad feladni még annak ellenére sem, hogy bizony sok minden ez ellen dolgozik. A nyugati zenei divat, a gépi és közlekedési zajok, a rohanás, de akár a folyamatos pörgés, a szünetet nem ismerő életritmus, munkastílus is eltérít ettől. Én ide veszem még a mai legmodernebb zenehallgatást is. A fülhallgatóval előttem menő járókelők közül egynek se mozog a szája, vagy ha mégis, akkor valószínűbb, hogy inkább telefonál, mint dúdol.
Énekelni nem trendi. Koncerten – mármint annak rock és társai értelemében – ott igen. De mit? Az éppen porondon lévő banda legnépszerűbb számát vagy refrénjét, sokszor elég szegényes tartalmú szöveggel. Örvendetes azért még ilyenkor is, ha a színpadon állók „megénekeltetik” a hallgatóságot. Nem kell azonban bizonygatni, hogy az Ige nem erre bátorít minket. Bár ez is közös éneklés, de erősen irányított, és tartalmilag sincs köze Istenhez. Az nem Isten-dicséret, ha ordítva, feltartott kézzel, félig önkívületben, vagy akár révületbe esve „átadjuk magunkat” valamilyen, a zenéhez nem hasonlítható rezgések hatásának. A mi Urunk nem így pihentet, nem így regenerál, arra megadja az éjszakai pihenés óráit, éljünk azzal!
Hát akkor mi a helyzet?

Ennek az írásnak először azt a címet akartam adni, hogy Énekeljünk, zenéljünk! A két dolog ugyanis szervesen összekapcsolódik. Ki ne próbált volna meg egy-egy hangszert megszólaltatni, ki ne vágyódna rá, hogy a kezei között szépen zengjen egy gitár, ajkaival finoman szólaltasson meg fuvolát, vagy netán ütemesen pergessen dobot. Kisgyermekként biztosan, de évek múltával lehet, hogy ez a vágy elmaradt, és ma már nem is gondol a zenélés lehetőségére. Ez nem fogyatékosság, de mégis, valami űrt képez bennünk. Ha tanulunk vagy tanultunk zenét, hangszeres vagy akár kórus muzsikát, másképpen tekintünk a zenészekre, énekkarosokra. Én legalábbis így vagyok, és amellett, hogy gyönyörködöm egy-egy produkcióban, megragadom az alkalmat a közös éneklésekkor az aktív bekapcsolódásra. Isten dicsőítése a cél, és ez nem mehet összeszorított ajkakkal, miközben a gyülekezet, a társak, a felebarátaim, testvéreim lelkesen énekelnek, zenélnek.

Kedves testvér, ne szégyelld, ha nem vagy jó énekes, nem baj, ha nem tudsz orgonálni, örülnöd akkor is lehet. És a zene, a közös éneklés – beleértve a szövegre való odafigyelést is – mind tetszik Istennek, és magadat is jobb állapotba hozod általa. Ha közben boldoggá tesz, hogy a társaid színessé, élvezhetővé, dallamossá és zengővé varázsolják a hangulatot, az különösen kedves dolog, mert az Ige is arra buzdít, hogy ismerjük el egymást, ez is a szeretet kifejezése. Vannak különféle adományok, képességek, tehetségek – egyik sem felsőbbrendű a másiknál, de nem is kell alacsonyabbra értékelnünk magunkat emiatt. Akkor vagyunk kevesebbek vagy kisebbek, ha nem keresünk magunknak szolgálati területet és nem végezzük azt teljes szívvel. Ez ugyanis nem kedves Isten előtt.

Tiszteljük azt, aki többet tesz az Úrért, és próbáljunk felzárkózni melléjük a buzgóságban. Az igehirdető, a zenész, a gyermektanító, a betegeket látogató, az adakozó, a vendégszerető áldozatot hoz, hogy felemeljen bennünket. Emeljük hát mi is a tekintetünket az Úrra, és legyünk figyelmesek, ismerjük el és bátorítsuk egymást. Lehet, hogy még hegedülni sincs késő megtanulni.

6 Mert a nekünk adatott kegyelem szerint különböző ajándékaink vannak, eszerint szolgálunk is: ha prófétálás adatott, akkor a hit szabálya szerint prófétáljunk, 7 ha valamilyen más szolgálat adatott, akkor abban a szolgálatban munkálkodjunk: a tanító a tanításban, 8 a buzdító a buzdításban, az adakozó szerénységben, az elöljáró igyekezettel, a könyörülő pedig jókedvvel. 9 A szeretet ne legyen képmutató. Iszonyodjatok a gonosztól, ragaszkodjatok a jóhoz, 10 a testvérszeretetben legyetek egymás iránt gyengédek, a tiszteletadásban egymást megelőzők, 11 a szolgálatkészségben fáradhatatlanok, a lélekben buzgók: az Úrnak szolgáljatok. 12 A reménységben örvendezzetek, a nyomorúságban legyetek kitartók, az imádkozásban állhatatosak. 13 A szentekkel vállaljatok közösséget szükségeikben, gyakoroljátok a vendégszeretetet. 14 Áldjátok azokat, akik üldöznek titeket; áldjátok és ne átkozzátok. 15 Örüljetek az örülőkkel, sírjatok a sírókkal. 16 Egymással egyetértésben legyetek, ne legyetek nagyratörők, hanem az alázatosakhoz tartsátok magatokat.  (Római levél 12,6-16)