Flesch Károly (Carl Flesch) testvérünk Budapesten született, és fiatal korban lett Isten gyermekévé. A Keresztyén Testvér Gyülekezet kezdeti szakaszában kapcsolódott a közösséghez, ahol Kiss Ferenc, Berliner Hugó és Ungár Aladár tanításai által növekedhetett a hitben. A történelmi viharok közepette Isten külföldre vezette őt, amelynek körülményeit örökíti meg az alábbi írás. Visszaemlékezésében bizonyságot tesz Isten hűséges vezetése és gondviselése mellett a testvéri szeretetről is. A 80. életévét idén betöltő Károly bátyánknak ezúton kívánjuk Isten gazdag áldását!

 
Az inotai gyógyszertárban voltam gyakorlaton az államvizsga előtt, melyet 1957 februárjában kellett volna letennem. 1956. október 23-án délután Pestre utaztam, mert 24-ére beidéztek a katonai parancsnokságra. Pesten a diákok és munkások követelései már mindenütt ki voltak akasztva, a vörös csillag hiányzott a zászlókból. A vihar aznap este kitört, és így Pesten éltem át a forradalmat.
November 4-éig a nép optimista volt, mert a megszálló csapatok visszahúzódtak. Persze csak ameddig nem kaptak segítséget. A forradalom reménytelen volt, mert segítség sehonnan sem volt várható. November 4-e után napról napra tűnt a szabadság illúziója, és menekültek sokasága indult nyugatra.

Fel kellett tennem magamnak a kérdést: Szabad-e egy hívő keresztyénnek illegálisan a határt átlépni mielőtt a hurok megszorul? Hogyan kap egy hívő vezetést egy ilyen helyzetben? Mennyire lehet egy belső hangban vagy az érzésekben bízni? Van-e vezetés az Igében? Tud valaki a gyülekezetben tanácsot adni?
Anyám hívő asszony volt, és napokig imádkoztunk, tusakodtunk vezetésért. Meg kellett vizsgálnom indítékaimat: Miért akarok nyugatra menni, a jólét kecsegtet, vagy a politikai szabadság? Tényleg Isten akarata az, hogy menjek? El fogom tudni fogadni azt, ha tervem nem sikerül? Anyám egyetlen gyermeke voltam, és az elválás gondolatát nehezítette, hogy esetleg sose fogjuk többé látni egymást.

Egyik nap az Apcsel 9,25-öt olvastam, ahol a tanítványok Pál apostolt Damaszkuszban egy kosárban leeresztették a falon. A kérdés az volt: Szabad ezt magamra vonatkoztatni? Hiszen sokan, gyakran jóhiszeműen magukra alkalmaztak egy Igét, és csak később derült ki, hogy valójában vágyálmaikat követték.
Három testvér tanácsát kértem ki, akik engem 12 éves korom óta szellemiekben és minden kérdésemben tanácsoltak, akik nekem apám helyett apáim voltak. Ismertek engem megtérésem óta, és én teljes bizalommal voltam feléjük. Ungár Aladár testvér, Kiss Ferenc professzor és a harmadik testvér hosszú beszélgetések után mind egyhangúan helyben hagyták döntésemet, és bíztattak: „Károly, menj!” Kiss professzor kezembe nyomott egy fényképet magáról, amit a fénykép hátulján aláírt. Ez volt a bölcs professzor ajánlólevele.

Most már csak a lehetőségre kellet várni, hogy valamilyen járművel eljussak az osztrák határra. Másnap unokatestvérem közölte velem, hogy tud egy fuvarozót, aki a következő nap délben indul a Ferenciek teréről. Ugyanakkor hallottam, hogy Ungár testvér unokaöccsét elfogták a határon, és a határ lezáródik. Megint felvetődött a kérdés: Isten ujja ez vagy induljak ennek ellenére hitben? – Amikor felmásztunk a teherautóra, az már tele volt emberekkel. Amikor Szombathely után egy kis faluban leszálltunk, már sötét volt. Egy parasztházban megígérték, hogy hajnalban elkísérnek a szomszéd faluba egy emberhez, aki át fog tudni vezetni a határon. Ő 4 órakor előttünk ment egy kapával a vállán, mi meg követtük. Az „embercsempész” házában vártunk besötétedésig, mialatt jöttek mások is, fiatalok, öregebbek, családok kis gyerekekkel. Estére kb. 20-an lettünk, amikor a sötétben elindultunk erdőn, mezőn keresztül. Egyszer egy gépkocsis határőrség közeledett, és mi lefeküdtünk a hóba abban a reményben, hogy a kis gyerekek nem kezdenek el sírni vagy kiabálni. Vezetőnk később megmutatta nekünk az osztrák kisváros, Rechnitz fényeit, ahova át kellett jutnunk. Az utolsó 3 km-t futólépésben tettük meg a behavazott földeken és egy patakon át. Amikor osztrák határőrök zseblámpájukkal jeleket adtak és kérdésemre, hogy osztrák földön vagyunk-e, németül válaszoltak, tudtuk, hogy a nehezén túljutottunk. Rechnitz kivilágított vásárterén rengeteg ember volt. Megszólított egy ember, és meghívott a házába éjszakára. Átengedte nekünk a hálószobáját, és feleségével a vendégszobájukban aludtak! Másnap reggel autóbuszok vittek el egy más kisvárosba, ahol a polgármestert megkértem, hogy adjon nekem és unokatestvéremnek egy vonatjegyet Bécsig. A jeggyel a kezünkben elvitt másnap a vonat Bécsbe, ahol a pályaudvarról felhívtam Benno Brandt testvért az ottani testvérgyülekezet akkori vezetőjét, és bemutatkoztam neki. „Vegyen egy taxit, és jöjjenek hozzám” – mondta.

Amikor Brandt testvér ajtót nyitott – nem kis meglepetésemre –, mellette állt James Lees testvér, egy idős skót misszionárius, aki 1946-ban néhány hétig Budapesten vendégünk volt, és aki jól ismert még serdülő koromból. Azóta nem hallottam róla, kapcsolatunk megszakadt, de most itt állt az ajtóban, és átölelt. Vacsoránál megkérdezte Brandt testvér, hogy hova szeretnék menni, mi a célom. Elmondtam, hogy szívem szerint Svájcba mennék, mert Kiss professzor sokat mesélt Bázelről, mint az európai gyógyszeripar egyik központjáról, és ahol neki jó kapcsolata volt a helyi gyülekezettel, mert valahányszor nyugaton járt, a Meier család vendége volt. Brandt testvér asztalán egy levél feküdt. „Ma írtam a bázeli gyülekezet vezetőjének, első levélváltásunk, a boríték még nincs leragasztva...” – mondta, és még írt néhány sort a levélhez jelezve érkezésemet és célomat. Miután Brandt testvér késő este elkísért egy szállodába, ahol szobát foglalt nekem és unokatestvéremnek, bedobta a levelet.

Másnap tudtam meg, hogy Svájc már tízezer menekültet befogadott, és a létszám betelt. Mi legyen most? Zsákutcába vezetett Isten? Jelentkeztem a kanadai konzulátusnál. Egy kanadai misszionáriusnő, aki gyermekmunkát végzett 1946-48 között Magyarországon, szintén nálunk lakott Budapesten, és ő már annak idején is jelezte, hogy mint gyermekét befogadna. Uram, hol fogsz ajtót nyitni? Legyen meg a te akaratod.

Két nappal később az utcán kihallgattam két magyar beszélgetését, amiből kiderült, hogy a svájciak további menekülteket készek befogadni. Perceken belül ott voltam a svájci konzulátusnál, ahol felvették adataimat, és közölték, hogy amint megy egy szerelvény Svájcba, távirati értesítést fogok kapni abba a panzióba, ahol laktam. Másnap már meg is jött a távirat: „Legyen vasárnap reggel 10 órakor a városháza mögötti téren”. Brandt testvértől csak telefonon tudtam elbúcsúzni és megköszönni a segítségét. Eddig még nem jött válasz a levélre Bázelből.

A városháztól buszok vittek egy pályaudvarra, ahol a különvonat állt. Már mindenki elfoglalta a helyét, és a peron üres volt, amikor kinéztem az ablakon és láttam, amint Brandt testvér egy borítékot lobogtatva kezében az ablakokon néz be és keres. Alig nyújtotta be nekem a levelet, már indult is a vonat. A levélben a bázeli testvérek válasza volt: „Örömmel várunk!"

A vonat Liestalban állt meg, és az ottani kaszárnyában volt az egész menekült csoport 2 hétig vesztegzár alatt. Braun testvér, a bázeli gyülekezet akkori vezetője ott meglátogatott, és abban maradtunk, hogy karácsony előtt átmenetileg náluk fogok lakni. Elmondtam Braun testvérnek, hogy Kiss professzor azt ajánlotta, szakmai kérdésekben forduljak Prof. Dr. E. Wilder-Smithhez (könyvei részben ismertek Magyarországon), aki ugyan Genfben lakik, de majdnem havonta jár Bázelbe a gyógyszergyárak tanácsosaként. Braun testvér felvilágosított: „Igen, valamikor ez így volt, de a szerződése a gyógyszergyárakkal lejárt, és már évek óta nem láttuk őt Bázelben”. Így hát magam fogok az egyetemen jelentkezni – gondoltam magamban.
Három nappal karácsony előtt csengetnek az ajtón, és ki áll az ajtó előtt? Prof. Dr. E. Wilder-Smith, akinek elintéznivalója volt Bázelben. Ő aztán bevitt az egyetemre, és bemutatott a gyógyszerészeti kémia professzorának. Minden kérdést tisztázni lehetett, és 1957. január 6-án már a tanteremben és a laborban folytattam tanulmányaimat, melyet 1958-ban diplomával lezárhattam. Németült tudtam, hiszen nagyanyám németajkú volt, és vele már Pesten is mindig németül beszéltem. Kiss professzor barátsága a bázeli hivő családdal, akik mint gyermeküket fogadtak be, hidat vert számomra.
 

  

• Kiss professzor tanított meg arra, hogy a legbiztosabb, legstabilabb széknek három lába van: 1) Isten Igéje, 2) az imádság és 3) a testvéri tanács. Ez a tanács megállta a helyét. A „kétes esetben, ne lépj” ugyan konzervatív álláspontnak látszik, de ez csak a látszat.
• Nagyon fontos, hogy a hívő embernek legyenek példaképei. Egy helytelenül vagy helyesen megválasztott példakép eldöntheti a hívő pályafutását. Pál apostol elmondhatta: „Legyetek a követőim, mint én is követője vagyok a Krisztusnak” (1Kor 11,1). Ki a te tanítód, akit követni tudsz és aki Krisztus követője?
• Egy nyitott ház, a vendégszeretet, még ha áldozatokat követel is: nagy áldás. „A vendégszeretetről meg ne feledkezzetek, mert ezáltal egyesek – tudtukon kívül – angyalokat vendégeltek meg” (Zsid 13,2). Anyám sok külföldi misszionáriust vendégelt meg, ameddig lehetett, és ezért tudtam már 16 éves koromban őket elkísérni, és őket angolból fordítani. Kitágult a látóköröm, kapcsolatok fűződtek, melyek éveken át megmaradtak. A testvéreket, akik Bázelben mint gyermeküket befogadtak, szintén megáldotta az Úr.
• Isten különös körülmények között, különös utakon és különös eszközökön keresztül vezet. Erre bátran számíthatunk az Úrtól, mert Ő hű. Persze ezek nem mindennapi élmények. A „háromlábú szék” nem ingott meg és Isten a „véletlenek” sorozatán keresztül igazolta döntésem helyességét. Egy utazási iroda – még normális körülmények között sem – tudta volna utamat precízebben megtervezni. Az út a határon át egyenes vonalban futott. Mások a sötétben elvesztették tájékozódásukat, és reggel ott voltak, ahonnan elindultak. – Csak egy hétig voltam Bécsben, mások hónapokat töltöttek különböző táborokban. Minden éjjel ágyban aludtam. A vonat, amely Svájcba hozott, Bázel kantonba ment. Más vonatok más országrészekbe vitték a menekülteket. Később átkerülni egy másik kantonba hosszadalmas ügyintézéssel járt volna. Prof. Dr. Wilder-Smith mintha „megrendelték” volna, érkezett napra pontosan Bázelbe, hogy besegítsen az egyetemre.
• Egy „véletlent” lehet véletlennek minősíteni. De a „véletlenek” sorozata ilyen szűk „idő és tér” keretében az Úr csodás vezetésére utal.

A diakónia segítő kéznyújtások hálózatából tevődik össze. Mindig áldozatokkal jár, de Isten nem marad senkinek adósa.