Szüleim hatodik gyermekeként 1928-ban születtem Rákoscsabán. Amikor édesapám meghalt, 3 évesen a nálam 20 évvel idősebb, hívő nővéremhez kerültem a csallóközi Somorjára, ami akkor Csehszlovákiához tartozott. Ott jártam magyar nyelvű iskolába. Születésem után reformátusnak kereszteltek. Jártam hittan órára, és a nővérem rendszeresen elvitt magával testvéri közösségbe, ahova tartozott. Így ismereteim lettek a bibliai történetekről, sőt világos tanítást kaptam a bűnről, kárhozatról, Isten irántunk való szeretetéről az Úr Jézusban. Elhittem, hogy halálunk után két helyre kerülhetünk, vagy a mennybe, vagy örök kárhozatra, és ezt életünk folyamán magunk döntjük el az által, hogy életünket átadjuk-e az Úr Jézusnak. Tudtam, hogy én akkori állapotomban a kárhozatra jutnék.

Bár elhittem a Biblia tanításait, de vonzott a világ megismerése. 1938-1945-ig Somorja Magyarország része lett.1945-ben a Felvidéket Csehszlovákiához csatolták. Két bátyámat családjukkal az elsők között telepítették át Magyarországra. Két nővéremmel maradtunk Somorján, nem ismerve további sorsunkat. Ők hitben járva a nehézségekben is tudták, hogy Isten határozta meg „elrendelt idejüket és lakóhelyük határait” (Apcsel 17,26), ami rám is érvényes.

Magyar nyelvű középiskolai tanítás nem indult, szlovákul nem tudtam. Nem vallottuk magunkat szlováknak (ez volt a reszlovakizálás lehetősége), ezért akkor munkát sem vállalhattam. 19 évesen, családommal egyetértve, 1947. júliusban egy halász ember segítségével, az országhatárt képező Dunán, csónakkal érkeztem Magyarországra. Isten kegyelme megőrzött és segített a kockázatos úton. Visszatekintve az az Ige van előttem, hogy „Tollaival betakar téged, szárnyai alatt oltalmat találsz, pajzs és páncél a hűsége.” (Zsolt 91,4)

Sándor nevű bátyámékhoz érkeztem, akik az áttelepítés után 6 gyermekükkel akkor már Mosonmagyaróváron laktak. Bátyám testvéri és baráti kapcsolatban volt a miskolci gyülekezetet vezető Koós Lajossal és feleségével, Joli nénivel, valamint Csóka Klára hívő fényképésszel. Csóka Klára Róth Anninál jutott hitre, tanulta szakmáját és elhurcolása és a háború befejezése után az ő felszerelésével nyitott műtermet. Isten azt a lehetőséget adta általuk, hogy Miskolcon Koóséknál lakhattam, Kláránál pedig a fényképész szakmát tanulhattam. Ettől kezdve Koós Lajos bácsi és Joli néni családjukba fogadott.

1947 szeptemberében egyszerre több kedves testvér érkezett Koósékhoz. Akikre emlékszem: Ungár Aladár, Berliner Hugó, Zajk testvér. Az esti beszélgetésnek én is részese lehettem. Ungár Aladár mellett ülve, megkérdezte tőlem, hogy befogadtam-e már szívembe az Úr Jézust. Őszintén válaszoltam, hogy még nem. Beszélgetésünkből látta, hogy sem a világban, sem az Úr Jézussal nem élek. Elmondta, hogy helyzetem olyan, mint amikor valaki a kerítés tetején akar tartózkodni. Onnan jobbra vagy balra le kell lépnie, vagyis nekem is döntést kell hoznom. Felolvasta a 2Kor 5,15 verset: „Úgy vélekedvén, hogy ha egy meghalt mindenkiért, tehát mindazok meghaltak; és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, ezután ne maguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámasztatott”. Ekkor megvilágosodott előttem, hogy én is halott vagyok hitben, de az Úr Jézus feltámasztatott, hogy én se maradjak a halálban, hanem éljek annak, Aki feltámasztatott. Amikor imádkozásra került a sor, megnyitottam a szívemet az Úr Jézus előtt. Rövidesen Joli néni és Lajos bácsi jelenlétében megvallottam bűneimet az Úr Jézusnak, és megtisztított szívvel kezdtem új életet. A gyülekezet is befogadott.

Ezután hívő testvérként dolgoztam Klára műtermében, ahol 1949 elején segédlevelet szereztem. Abban az időben folytak az államosítások, és segédként senki nem alkalmazott, attól félve, hogy „kizsákmányolónak” tekintik. Isten gondviselését kis és nagy dolgokban egyaránt megtapasztaltam. A Dunán érkezve Magyarországra, nem sok ruhát tudtam magammal hozni. Közeledett a tél, és nem volt téli kabátom. Nem beszéltem erről senkinek. Mire jött a hideg, az egyik testvérnő egy jó meleg kabáttal ajándékozott meg. Ezek után testvéri kölcsönnel magántanárnál könyvvitelt tanultam. Ezzel el tudtam helyezkedni egy induló kereskedelmi vállalatnál. Ekkor Isten megpróbálta hitemet. Nem titkolva, hogy hívő vagyok, egy raktári segédmunkás bejelentette, hogy egy „klerikális” nézetű lány került a vállalathoz. Két hónapi munka után el is küldtek a vállalattól. Azonnal kaptam másik munkahelyet. Két hétig dolgoztam ott, amikor visszahívtak az előző munkahelyemre. Az a meglepetés ért, hogy azt a kétheti bért, amit másik cégnél töltöttem, mind a két helyen kifizették. Ennek összege éppen annyi volt, mint a tartozásom. Tele volt a szívem Isten iránti hálával. Ennek az esetnek hosszú évek eltelte után számomra az a különleges folytatása volt, hogy amikor egy megyei szintű kitüntetést kaptam a munkámért, melyet a Megyei Tanács dísztermében osztottak ki, az oklevelet annak a magas beosztású embernek kezéből vehettem át, aki kezdő dolgozóként eltávolíttatott a vállalattól. Ezt ő nem tudta, csak az Úr és én.

Mikorra húszas éveim vége felé jártam, leérettségiztem, és a munkahelyemen jó beosztásba kerültem. Segítéségére lehettem bátyám egyik fiának, aki „maszek” édesapja miatt nem tudott elhelyezkedni. Együtt laktunk először Koóséknál, majd albérletben. Ő a fogtechnikus szakmát tanulta.

Későbbi férjem - Borbély László - 1947-ben érkezett vissza két és féléves szovjet hadifogságból. Fogsága alatt azt az ígéretet tette Istennek, ha őt hazasegíti, életét Neki szenteli. Ezért hazaérkezése után beiratkozott református teológiára, hogy majd lelkészként, Isten Igéjét hirdethesse. A Bibliát olvasva megtért, de az 5 év képzés alatt világossá vált előtte, hogy nem mindenki él hitben társai és professzorai közül. Voltak, akik komolyan vették a hitéletet, akik közül akkor többüket kizárták a teológiáról. Ő a záró vizsgáját le sem tette, mert nem akart „békepap” lenni. Fizikai munkából élt hosszú ideig.

1956-ban Borbély László esetenként Ózdról bejárt a gyülekezetünkbe Igét hallgatni. A gyülekezetben megismerkedtünk, megszerettük egymást, és hívő testvéreink egyetértésével összeházasodtunk 1957-ben, 29 éves koromban. Laci szülő- és lakóhelye is Csehszlovákia része lett, mire a hadifogságból haza került. Onnan semmit el nem hozhatott. Egyformán nincstelenül, Istenben bízva kezdtük közös életünket. Ettől kezdve vezér Igénk lett: „valóban nagy nyereség az Istenfélelem, megelégedéssel” (1Tim 6,6).

 

Isten öt gyermekkel ajándékozott meg minket, akiket felnevelhettünk istenfélelemben, hívő testvérek közösségében. Amíg felnőttek, Isten megengedett sok próbát, nehézséget, de nagy kegyelmét és gondoskodását is megtapasztaltuk. Az Ő békessége kísért minket, megelégedésben és hálaadással éltünk. Gyermekeink közül hárman az Úr Jézussal járnak. Az Úr Jézus kegyelmére bízva hordozom imában minden gyermekünket, 16 unokánkat és 3 dédunokánkat.

Férjemet az Úr egy éve, 91 évesen vitte haza, türelmesen viselt fájdalmak közül, de Benne való békességben. 86 évesen azért imádkozom, hogy értsem meg Isten akaratát, hogy mi célból adja még napjaimat, a felmerülő próbákat. Isten dicsőségére szeretnék élni, és Vele meghalni, amikor elszólít. Bizodalmam a zsoltár szavaival: „Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert Te velem vagy” (Zsolt 23,4), „Az Úr az én kősziklám, váram és szabadítóm; az én Istenem, az én kősziklám, Őbenne bízom: az én pajzsom, üdvösségem szarva, menedékem” (Zsolt 18,3).