„Ha Isten létezik, és azt akarja, hogy higgyünk benne, miért nem teszi egyértelművé a létezését?” – teszik fel a kérdést az ateisták. De bárkiben felmerülhet a kérdés: „Miért nem látjuk Istent, miért nem lakik közöttünk, miért nem teszi kétségtelenné létezését?” Mennyivel egyszerűbb lenne, ha Isten érzékszerveinkkel tapasztalható formában lenne jelen az életünkben, ha nem lenne kétely a létezésével kapcsolatban! Egy ateista számára Isten rejtőzködő mivolta megerősíti a hitetlenségét.

A kérdést kétféleképpen is feltehetjük:
a) Miért rejtőzködik Isten? – arra utalva, hogy a Teremtő szándékosan rejti el magát.
b) Miért marad elrejtve számomra Isten? – a választ magunkban, az emberben kell keresni.

 
Az a) pontra a választ úgy lehetne összefoglalni, hogy Isten azért rejtőzködik, mert nem tehet mást, hogy hű maradjon
Önmagához.
Három területeten nyilvánulhat meg a fenti állítás:

1. A valóság felépítése

Isten a világ teremtője, amiből következik, hogy Ő nem része, nem azonos a teremtéssel. A valóság felosztható a Teremtőre és a teremtett dolgokra. Bár a keze munkája felismerhető, és Ő tartja fenn a világot, de mégis, mint alkotó, nagyobb annál. Ha látható formában jelen lenne, az arra utalna, hogy része a világunknak, hozzánk hasonlóan. Ez a gondolat azonban meghamisítaná a valóságot. A Teremtő nem illeszthető be a teremtés kategóriáiba. Ezért szükségszerű, hogy Isten rejtett legyen számunkra, és ez vezet el minket a következő ponthoz is.

2. A szentség

Alapvető különbség van a Teremtő és a teremtett világ között. Ez áll a háttérben, amikor Isten szentségéről beszélünk. Isten egyedülálló, nincs akihez hasonlíthatnánk. Ha létrehozunk egy Istenre való hivatkozási pontot a teremtettségben (amire azt mondjuk, hogy ez Isten vagy ez képviseli Istent), akkor bálványimádást követünk el a Biblia szerint. Nem ábrázolhatjuk az ábrázolhatatlant, nem mutathatjuk be a bemutathatatlant. Az ember helyhez kötött lény, Isten nem. Nem moshatjuk el a határvonalat.

Isten szentségének (más voltának) jelentősége nagyon megnőtt (de nem akkor kezdődött), amikor az ember elszakadt tőle a bűn miatt. Olvasunk arról, hogy az Édenben „szellős alkonyatkor járt-kelt a kertben”, azonban, amikor Mózessel
beszél, már így válaszol: „Arcomat nem láthatod, mert nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon” (2Móz 33,20).

3. Isten dicsősége

A 2Mózes 33,18-ban, amikor Istennel találkozik Mózes, azt kéri tőle: „Mutasd meg nekem dicsőségedet!” Úgy is mondhatnánk: „Fedd fel magad! Hadd lássam, ki vagy! Mutasd meg valódi önmagad!” Erre válaszol Isten úgy, hogy nem láthatod a valódi lényemet („arcomat”). Ez teljesen lehetetlen. De Isten ad lehetőséget, hogy Mózes valahogy (többszörös védelemmel) valamit megláthasson (mintegy hátulról) belőle. Már ennek hatására is Mózes arca úgy sugárzott, amikor lejött a hegyről, hogy féltek tőle. A teremtmény nem tudja elviselni a Teremtő dicsőségének a súlyát, ezért Ő elrejtőzik.

Pál így ír Istenről az 1Timóteus 6,15-16-ban: „...boldog és egyetlen Hatalmasság, a királyok Királya és uraknak Ura. Övé egyedül a halhatatlanság, aki megközelíthetetlen világosságban lakik, akit az emberek közül senki sem látott, és nem is láthat: Övé a tisztelet és az örökkévaló hatalom.” Isten világossága oly mértékben megközelíthetetlen, hogy amikor keressük, csak „sötétben tapogatózunk”. Ezt fejezte ki a felhő, ami betakarta a szent sátrat vagy a hegyet, ahol Isten megjelent.

Isten a rejtőzködése által fejezi ki önmagát, vagyis azt, hogy a Teremtő különbözik a teremtéstől; Ő a valóság egy másik fogalomkörébe tartozik; szent és dicsőséges. Az ember nem tudja elviselni ennek a gondolatát, ezért szeretné a Teremtőt a teremtés szintjére hozni. Ez bálványimádás. Erős a késztetés bennünk, hogy Istent a saját kereteink közé szorítsuk be, hétköznapivá tegyük, korlátozzuk vagy eltüntessük a különbséget.

Ugyanakkor a Teremtő le is leplezi önmagát. Ennek a kinyilatkoztatásnak három szintje van.

• A Biblia azt tanítja, hogy Isten látható a teremtett világban. A zsoltáros így szól: „Az egek hirdetik Isten dicsőségét, kezének munkájáról beszél a menny” (Zsolt 19,1). Nem közvetlenül jelenik meg, de róla beszél a természet.
• Isten kijelenti magát a Bibliában. Szól hozzánk az írott szövegen keresztül, megismerteti magát velünk.
• A legmagasabb szintű és egyedi kinyilatkoztatás Jézus Krisztusban történt, ugyanis Ő Isten. „Ő Isten dicsőségének a kisugárzása és lényének képmása” (Zsid 1,3, de lásd egész 1. részt). Kettős természetében egyszerre jelen van a teremtő Isten és a teremtett ember.

Azt látjuk tehát, hogy Isten egyszerre rejtett és leleplezett. Nem láthatjuk, de felfedi magát. Rejtőzködik, mert ezt követeli meg a természete, ugyanakkor megmutatja magát, mert azt akarja, hogy megismerjük.

A b) kérdés az volt, hogy miért marad számunkra rejtett Isten, ha Ő kinyilatkoztatja magát?

Ez a kérdés tovább vezet ahhoz, hogy mit jelent Istennel személyes kapcsolatban lenni. Ha nem határozzuk meg ezt jól, az komoly félreértésekhez vezethet. A Teremtő és a teremtmény természete közötti különbség ugyanis meghatározza
a közöttük létrejövő kapcsolatot.
A kapcsolatok három típusba rendszerezhetők:

1. Az ember és a teremtés kapcsolata. A 8. zsoltár azt mondja, hogy „dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg. Úrrá tetted kezed alkotásain, mindent a lába alá vetettél”. Az embernek hatalmat adott Isten, és gondjaira bízta a földet.
2. Az emberek közötti kapcsolat kölcsönös, egyenlő felek közötti kapcsolat, egymás szolgálata jellemzi.
3. Ember és Teremtő közötti kapcsolat: alávetettek vagyunk Istennek. Ez ellen tiltakozik az emberi természet, de meg kell hajolnunk Alkotónk előtt.

Istenhez való viszonyunkból az következik, hogy az Ő megismerése csak az Ő feltételei alapján lehetséges. Ha ezt nem vesszük figyelembe, rejtve marad előttünk.
Általában három módon próbáljuk meg Istent manipulálni:

1. Szeretnénk, ha megtapasztalások kapcsolódnának hozzá. Amikor Jézus csodát tett, és enni adott 5000 embernek, erőszakkal királlyá akarták tenni. Az ember szeretné maga irányítani Istent.
2. Megpróbáljuk Istent filozófiai, elméleti úton megközelíteni. Azonban a Biblia nem filozófiai bizonyítást nyújt számunkra. Isten úgy döntött, hogy nem ilyen módon jelenti ki magát, még akkor sem, ha megtehetné. Az intellektus, az elme képessége nem elég önmagában Isten megismerésére, így ez korlátozná az Ő dicsőségét.
3. Minden vallás hajlamos arra, hogy Istenre a cél elérésének eszközeként tekintsen ahelyett, hogy Ő maga lenne a cél. Ezzel lealacsonyítjuk Őt. Ezeken az utakon elindulva Isten rejtve marad.

Ha Istent a saját feltételei szerint ismerjük meg, akkor éppen elég világosságot ad ahhoz, hogy reagálni tudjunk rá. Nem ad annyi világosságot, ami már kényszerítő erővel hatna, de kevesebbet sem, mint ami szükséges. Tiszteletben tartja az embert.

Mit érthetünk Isten feltételei alatt?
Jeremiás prófétán keresztül így üzen Isten: „Megtaláltok engem, ha kerestek és teljes szívvel folyamodtok hozzám” (Jer 29,13). A Bibliában a szív a személyiség központjára utal, ahol felmerülnek az alapvető kérdések a létezéssel kapcsolatban. Eszerint van kétféle hozzáállás, ami nem vezet célra: a racionalista, aki csak az érveket keresi (a teljes személyiségre van szükség, nem csak az elmére), és a cinikus, aki abból indul ki, hogy nincs bizonyíték, és erre keres bizonyítékokat.

Ha valaki teljes szívvel és őszintén keresi Istent, Ő kész arra, hogy megismertesse magát.

A cikk Andrew Fellows (a L’Abri International vezetőségének elnöke, a cambridge-i Christian Heritage igazgatója) előadása alapján készült.