Elárulok egy titkot - történetek Soproni Jánosra emlékezve

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Huba István Attila

 


Soproni János

Egy szerkesztő nagy ötlete

Brötány és tanítványok

Egészségház utca 23.

Milyen patak folyik itt?

 

 

A 2000-es évek elején belecsöppentem egy misszióba. Újság-szerkesztőség alakult Egerben, amelynek fontos küldetése volt. A Vetés és Aratást kellett átvenni magyarországi szerkesztésre. A folyóirat Isten kegyelméből már több évtizedes múlttal rendelkezett. Addig egy németországi hívő testvér szerkesztette, és főleg német nyelvterületről származó cikkek fordításából telt ki a tartalom. Természetesen magyar szerzők is írtak bele, de álnéven, hiszen tiltott tevékenység volt nálunk maga az újságírás is, amennyiben az nem a párt utasítására vagy jóváhagyásával végezték.

De már szabadok voltunk, a párt átalakult pártokká, új nézetek is napvilágra keltek. Én magam is egy legális gyülekezetben éltem keresztyén hívőként az életemet. Vágytam valami többet tenni az Úrért, volt affinitásom az íráshoz, diáklapot is szerkesztettem a munkahelyemen. Felismerve ezt a vénámat meghívtak ebbe az alakuló csoportba, melynek szellemi vezetője Soproni János testvérünk lett Egerben. Gondolhatták többen, akik nem ismerték eléggé, hogy „az a Soproni, aki zenész, meg énekíró? De hát hogy érthet ő ehhez, mi lesz ebből vajon?” Akik közelebbről ismerték, tudták, hogy kipróbált hívő évek állnak mögötte, határozott, kialakult bibliai látása van, és ami még fontos: missziós lelkülete.

Sorolhatnék még pár fontos tulajdonságot, de ennek az írásnak nem a méltatás a célja. Ezt az Úr elvégezte, megadta neki a koronát, amit a futása végén átvehetett a célban, a mennyei honban. Arra terelem inkább a figyelmet, amit én átéltem a néhány évem alatt, amíg jártam a missziós megbeszélésekre, szerkesztőségi üléseinkre. Családias környezetben, Mária asszony remek főztjeit rendszeresen elfogyasztva, általában szombati napokon találkoztunk a lakásukon. A jó munka alapját - az előzőeken kívül – még az képezte, hogy János testvérnek jó humora volt. Nagyon sok problémát, feszültséget ezzel tudott áthidalni – partnerek voltunk benne mi is, akik a csoportban munkálkodtunk. Egy alkalommal viszont nem működött ez az intelligens átvezetés, amit én okoztam. Felvetettem, hogy ne olyan stílusú újságot készítsünk, mint ami eddig volt, hanem mást – legyen inkább magazin jellege. Színesebb írásokkal, képekkel lássuk el – már amennyire a költségek ezt engedik. Én jónak tartottam volna ezt, de nem mindenki. Ezek után – bár engedtem az elképzelésemből – nem nyugodtam. Következő alkalomra előkészítettem egy különleges lapszámot. Naivan azt gondoltam, hogy áttörést érek el vele.

Milyen volt ez a képzeletem szerinti újság-szám? Egy szép fedőlap és hátsó borítólap, elöl és hátul – benne pedig 16 üres oldal, ami kitöltésre vár. Ezzel azt szemléltettem volna, hogy töröljünk mindent, induljunk tiszta lappal Ne kössön bennünket a megszokás, a régi forma, a hagyományos stílus. Tartalmi jegyekben nem gondoltam drasztikus váltásokra – bár az is belefért volna, - hogy legyenek színes, hangulatos cikkek is, gyermekrovat, ilyesmi. De belátom, akkor ez még nem volt időszerű – és bizonyára sok olvasót el is veszítettünk volna egy hirtelen arculatváltással.

Ebben a nyomulós helyzetben János testvér bölcsességére volt szükség. Mivel ismerte, hogy jó kedélyű ember vagyok, elütötte az egészet azzal, hogy megdicsért, milyen jó viccet találtam ki – és elkezdtük az érdemi munkát, a következő lapszám előkészítését. Vagyis intelligens módon, de lesöpörte a „találmányomat” – ezzel megnyugtatta azokat is, akiknek kezdett elegük lennie az ötleteimből. Véget ért tehát a vita – mielőtt elkezdődött volna. Egy ilyen újság színvonalas elkészítése komoly, időigényes munkával jár, többek együttműködése árán szerkesztődik és kapja majd meg végleges formáját a nyomdában. Fontos és bölcs dolog volt ezért elejét venni a vitának, és ez is bizonyította János testvér vezetői rátermettségét.

***   ***   ***


Tudott németül, talán franciául is, én nagyon tiszteltem ezért. Mi többiek angolosak voltunk, ő nem szerette. Gyakran felhozta, hogy neki, ha kitörik a nyelve, akkor se tudná kiejteni az angol szavakat. Akkor már létrejött és működött a Testvér Gyülekezet levelezőlistája, a brethren_hungary. Ezt ő néha megpróbálta kimondani, de nem sikerült, elakadt már az elején. Nyilván ismerte a francia Bretagne régió kiejtését, és ahhoz próbálta igazítani a nyelvét. Viccesen ezért egymás közt elnevezték a listát a brötány-nak, melynek működtetését is egyébként az egriek végzik mind a mai napig. Volt öniróniája, nem vette rossznéven, ha ezzel viccelődtek fiatalabb tanítványai.

Az Egri Belvárosi Keresztyén Testvér Gyülekezet vezetője volt, ott is folyt a bibliai tanítás, erre nagyon odafigyelt. Nemcsak a saját nézetei, hanem más komoly tanítók is szót kaptak a közösségben, és mellette nevelkedett a fiatal nemzedék, hogy Isten Igéje ne vesszen el, és legyenek, akik tovább viszik a fáklyát.

Nyugodtan nevezem tanítványnak a csoport tagjait, magammal együtt, mert János bátyám igei értelemben tanító volt. Rendszeresen prédikált a gyülekezeti alkalmakon Egerben – de mindenütt kész volt erre ahová meghívták. Magam kevés alkalommal hallottam ugyan, de tudok ezekről, voltak erről hosszú élete során menet közben is információim – és jó ezt szem előtt tartani a jelenben.

Sokan vágyódunk tetszelegni a bölcs szerepében, de ez csak erőlködés, a hiú vágyak kergetése. Bölccsé nem lehet fejleszteni magunkat – bölccsé Isten tesz némelyeket, ha alá állunk a feladatoknak és a szüntelen imádkozást erőforrásként vesszük magunk mellé. Vannak, akik kinyilatkoztatnak dolgokat, miközben nem járták végig az odavezető utat, de nem is akarják. Hol van akkor az ő bölcsességük – talán bölcselkedésnek elmegy, de hatástalan marad. Első sorban hit kell hozzá, és rengeteg tanulás, munka, fáradozás, odaszánás. Tudjuk, hogy emellett – polgári foglalkozására nézve – tanár volt, főleg zeneoktatásban vett részt, a gitár volt választott hangszere. Egy alkalommal megkérték, hogy hallgasson meg egy gitározni „tudó” fiút, mi a véleménye a zenei tudásáról? A vélemény elhangzott – és lesújtó volt. De ezt ő úgy tudta közölni, hogy nem volt bántó vagy megalázó. – Te nem vagy még gitáros, de lehetsz még, ha sokat tanulsz. Menjél el egy zeneiskolába vagy egy tanárhoz, hogy jól fel tudjanak készíteni – mert nem mindegy, hogyan fogsz hozzá. Én ettől jobbat most nem tudok mondani. Jót akarsz, szereted a zenét, gitározni vágysz, de ehhez alázat kell, be kell látnod, hogy segítségre szorulsz. És szeretettel engedte el az ifjút, akiben volt ugyan zenei vér, de képzetlen volt még.

Egy alkalommal 2014-ben jelen voltam, amikor Roger Brind és David Clarkson voltak az egri gyülekezetben Nagy Britanniából. Soproni János ekkor a zongorához ült, és kísérte az énekeket.

A négy év alatt, amíg jártam Egerbe az újság ügyében, láttam, hogy milyen gonddal készült fel egy-egy alkalomra. A Lap első oldalai egyikén szerepelt mindig egy főszerkesztői üzenet – ez egy olyan aktuális áhítat volt, amit szívesen olvastak el azok, akik szerették a lapot. Állandó helye volt, mint ahogy más újságoknál is kiemelt stabil helyre teszik ezt a részt. Megfigyeltem, hogy amikor megérkeztünk, ez az üzenet már mindig kész volt, meg volt írva, és a szerkesztők részére ezeken a szombatokon fel is olvasta. Érdekelte, hogy milyen hatása van.

Mivel a lakásukon folyt a szerkesztés és az ülések – de a vendégfogadás, a főzés, a frissítők elkészítése és esetenként egy-egy ott alvó vendég elszállásolása is –, nyugodtan nevezhető az Egészségház u. 23. III. emeleti lakás amolyan főhadiszállásnak is. Annál is inkább, mert nem csak az újságszerkesztés volt az ő missziójuk. Korábban Egerben megépült egy stúdió is egy másik testvér ingatlanjában, ahol sok-sok zenei felvétel készült az ő és más zenészek gondoskodása, közreműködése által. De ez a stúdió nem a mennyből szállt alá, hanem kétkezi munkával, fiatal és idősebb testvérek, asszonyok munkája által és lelkesedésével épült meg, és szolgálta a keresztyén zene terjesztését. Egy idő után Hárfa Evangéliumi Kiadóvá nőtt, könyvkiadást is végzett.

Még egy epizód ide kívánkozik, ami nekem nagyon tetszett, bár eddig magamba zártam. Ezzel kissé színezném is a dolgokat. Az újságírói stábnak két vidéki tagja volt, rajtam kívül még egy budapesti fiatalember is, akinek kulcsszerepe volt. Ő már nagyon elöl tartott az informatikai technikában, elengedhetetlen volt az ő közreműködése. Már Kovács Árpád, a Stuttgarti előző főszerkesztő is számítógépen dolgozott Németországban, rengeteg dolog ezzel készült – innen kellett folytatni. Egyszer, amikor reggel odaértem, kezdtük volna a munkát – szokás szerint imádsággal. Valaki szólt, hogy van egy hiányzónk, nem kéne-e várni egy kicsit? Nem, nem mondta János testvér, ő majd mindjárt jön és becsatlakozik. Elkezdődött a munka, engem kicsit zavart ez az engedékenység, de elfogadtam. Azért még megkérdeztem, hogy „De mi van, ha nem ér ide, késik a vonata vagy el se jön, akkor nélküle folytatjuk?” Az volt a felelet: „Biztosan itt lesz!” És lám, öt percen belül bejött a szobába az illető – papucsban. Kávészünetben rákérdeztem – Tamás, te már itt voltál tegnap is, és itt aludtál? – Igen – felelte –, csak nem keltem fel időben, és most jöttem elő.

Nem írtam volna le ezt a részt a végső felismerés nélkül, ami egy Happy End. Tamás nem sokkal később a szerkesztői tagságból feljebb avanzsált, Soproni János veje lett. Vagyis akkor már kissé családtagként is, a Főhadiszállás esetenkénti lakója lehetett. (Ez ma is csak egy sejtésem, bár ilyen erős sejtéseim még addig nem voltak az életemben :-)

***   ***   ***


A vasútállomásról egy könnyű, kellemes sétaúton lehetett eljutni Soproniékhoz, az Érsekkerten át. Egyszer így, egyszer úgy kanyarodtam – élveztem, hogy jó levegőn vagyok. Kereszteztem a patakot is – sokszor volt eszemben, vajon mi a neve? De aztán nem jártam utána, pedig érdekelt. Miskolcon a Szinva kanyarog végig, ami egy komoly és néha árvizet is hozó patak, de ez itt, a medréből ítélve nem volt ekkora. Biztosan van neve, de mi? Nagyon meglepődtem, amikor egy alkalommal megmondták: Eger patak a neve, csak ilyen egyszerűen – és sokkal hosszabb, mint amilyennek gondoltam. Balatontól a Tiszáig tart. Ugye ez szinte hihetetlen? Ez úgy lehet, hogy a Bükkben van egy Balaton nevű falu, ott ered a patak, és 68 km után a Négyesnél éri el a Tiszát. A miskolci Szinvánk pedig csak alig 20 km hosszú.


János testvérnek volt egy sajátos kifejezése, amit többször hallottam tőle. Ez az ő egyéniségéhez tartozott, szeretett talányokban beszélni. A budapesti Ó utcai gyülekezetben voltunk, az országos férfitalálkozó szünetében ebédet kaptunk a testvérektől. Kellemes házias és bőséges meleg ebéd, talán gulyásleves és sok-sok sütemény. Szembe kerültem vele az asztalnál, kellemes társaság volt, kötetlen témák. Akkor még volt bennem valamennyi hiányérzet, hogy talán túl hirtelen hagytam el az egri fedélzetet – ahol ő volt a „kapitány”, és esetleg megbánthattam kedves feleségét, a fáradhatatlan gazdasszonyt, magyar tanárt és hűséges párját, Vas Máriát. Bár már ez régi történet volt, mégis nyugtalanított. Még valami rövid szóváltásra is emlékszem közöttünk, annak kapcsán, amikor nekem más elképzeléseim voltak a lappal kapcsolatban. A részletek nem fontosak, nem is lett belőle harag, de az én részemet szerettem volna még jobban kisimítani, erre adódott most kedvező alkalom.

Kedves János testvér – kezdtem –, én szeretnélek biztosítani téged afelől, hogy én nem haragszom Máriára. Tudod, a Vetés és Aratás szerkesztésében való közreműködésemmel kapcsolatban, amikor sokszor jártam nálatok, volt egy kisebb nézeteltérésünk. Erre ő, huncut mosollyal így szólt: – Pista, elárulok neked egy titkot! – Na, gondoltam, itt a nagy lelepleződés pillanata. Figyelmesen néztem rá. – Képzeld el, ő sem haragszik rád!

Nagyot nevettünk ezen mindketten, és soha nem került elő már ez a téma. Ez az „elárulok egy titkot” az ő sajátja volt. Egy olyan szófordulat, amit tudatosan használt feszültségek feloldására, humorral és szeretettel.


„Legyetek pedig egymáshoz jóságosak, irgalmasok, megengedvén egymásnak, miképen az Isten is a Krisztusban megengedett néktek.” (Ef 4,32)

Címkék: