Jézus mondja: Tanuljátok meg tőlem...

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Balogh Péter

„...Tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok, és alázatos szívű...” (Mt 11,29) Az evangéliumban ez az egyetlen hely, ahol az Úr Jézus saját tulajdonságairól beszél. Ugyan találkozhatunk olyan kijelentésekkel, amelyekben önmagáról tanít (pl. „Én vagyok az élet kenyere; az ajtó; a jó pásztor...” Jn 6,35; 10,9; 10,11) – ezek azonban nem emberi tulajdonságok, hanem képek, amelyek segítségével jobban megismerhetjük Urunkat. Nem olvasunk olyan igeverset a Bibliában, ahol Jézus azt hirdetné magáról, hogy jóságos, hűséges, vagy éppen önmegtartóztató volna. Urunk mindezt az életével mutatta be. Volt azonban két jellemvonása, amelyeket külön mégis megnevezett: szelíd vagyok, és alázatos szívű.” Vajon miért épp ezeket a tulajdonságokat emelte ki Jézus?


Szelídség

A köztudatban a szelídség és az alázatosság rokon értelmű fogalmak. Valószínűleg azonban sokkal nagyobb a különbség a két szó között, mintsem, hogy felületesen összemoshatnánk azokat. Egy mondatban ezt úgy lehetne érzékeltetni, hogy a szelíd ember visszafogja saját erejét, nem uralkodik a másikon, az alázatos pedig engedi, hogy valaki más uralkodjon felette.

Aslan, az oroszlán
a Narnia krónikái című filmsorozatból

Aslan, az oroszlán
a Narnia krónikái című filmsorozatból

Így szelíd lehet egy ló, amit betörtek: nem dobja le lovasát, pedig volna rá ereje. Szelíd az az oroszlán is, amelyik nem támad rá az állatidomárra, pedig jóval erősebb nála. Hasonlóképpen a szelíd ember is erős ember, de nem él a hatalmával. A szelídség tehát nem más, mint megfékezett erő.

Jézus szelídsége mögött az Ő istensége állt. Ahogyan hatalma volt gyógyítani, hatalma lett volna lesújtani is vádlóira. Ő azonban nem élt a hatalmával, mint ahogyan Isten sem él ítélő hatalmával velünk szemben. Sőt, nemcsak hogy nem vádol, de barátainak nevez (Jn 15,15), s ezzel magához emel minket.

Ahogyan az Úr Jézus is felszólít, nekünk tanulnunk kell a szelídséget. Ez nem adottság, amivel az ember születik. Isten adhat nyugodt, béketűrő természetet valakinek, de azt sokkal inkább jámborságnak nevezhetnénk. A szelídséget nem ajándékba kapjuk, küzdenünk kell érte, le kell mondanunk jogainkról, vélt, vagy valós igazunkról olyan helyzetekben is, amikor kárunk származhat belőle. A szelídség egy gyümölcs, a Szellem gyümölcse (Gal 5,22-23), amelyet meg kell érlelnünk hívő életünkben.
 

Alázatosság

Az alázat együtt jár a szolgasággal. Egy ember alázatossága nem abban nyilvánul meg, hogy megfékezi indulatait, visszafogja erejét, éppen ellenkezőleg: minden erejét összeszedi és használja, de abból a célból, hogy a másikat odaadóan szolgálhassa. Míg a szelíd ember nem él a jogaival, az alázatosnak tulajdonképpen nincsenek is jogai. Nem a barátságát ajánlja fel, hogy a gyengébbet magához emelje, hanem ő hajol le és szolgálatait kínálja.

Jézus megmossa a tanítványok lábát
kortárs festmény

Jézus Krisztus alázatossága abban nyilvánult meg, hogy istenként vállalta, hogy emberré legyen értünk. Király létére szolgálni jött a földre. S ahogyan megmosta egykor tanítványai lábát, úgy szolgál ma is a mi életünkben, hogy Istennel közösségünk legyen.

Megváltónk alázatossága megdöbbentő: „Amikor kínozták, alázatos maradt, száját sem nyitotta ki. Mint a bárány, ha vágóhídra viszik, vagy mint a juh, mely némán tűri, hogy nyírják, ő sem nyitotta ki száját” (Ézs 53,7). A bárányoknak, juhoknak, ezeknek az egyszerű, védtelen állatoknak nincs erejük, az ember azt tesz velük, amit akar. Így üresítette meg magát Urunk, szolgai formát vett fel, hogy odaáldozhassa magát mindannyiunk bűneiért.

Tanulnunk kell az alázatosságot is. Meg kell látnunk, hogy nekünk nincsenek jogaink Isten előtt, csak az Ő végtelen kegyelme az, hogy még élünk. Márpedig ha Isten előtt mindnyájan meg kell, hogy alázkodjunk, egymással szemben sem büszkélkedhetünk. Ahogyan az angyalvilágot megosztotta az egykori főangyal büszkesége (Ez 28,17), úgy az ő büszke természetének az ellentéte, az alázatosság az, ami összetart egy közösséget. Ez az alázat pedig nemcsak abból áll, hogy az ember nem bántja a másikat, hanem különbnek tartja magánál. Az alázatos ember meghal önmaga számára. Tanuljuk meg Krisztustól!
 

Tisztán látható tehát, hogyan különül el ez a két fogalom egymástól, s mégis hogy összeáll Urunk életében. Krisztusban egyszerre emel fel minket a hatalmas, erős Isten, és hajol le hozzánk az önmagát odaadó, hű szolga.
Bizonyára van még mit tanulnunk Mesterünk szelíd és mindhalálig alázatos életéből.

 

A cikk megjelent a Vetés és Aratás folyóirat 2000/3. számában - 38. évf. 3. sz. 6-7. o.

Címkék: