Képzelt riport Muhary Zalánnal

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Huba István Attila

Talán a kedves Olvasó nem is ismeri Muhary Zalánt. Nem csoda, mert ő nem egy ismert személy a környezetéből, se nem híresség a médiából – ő egy kortárs író a mai magyar társadalomban. Mivel már olvastam regényét, az Egy tucat esztendőt, megpróbálkozom bemutatni a szerzőt az alábbi néhány sorban. S hogy mindez miért is lehet érdekes számunkra az egyonline blogon? Feloldjuk a rejtélyt. Internetes újságunk elődje, az Élő Gyülekezetek folyóirat volt, amely Maszárovics Zoltán segédletével jelent meg éveken át. A Historium Kiadó által megjelentetett Egy tucat esztendő történelmi regény írója szintén azonos Maszárovics Zolival, aki ezzel a művével irodalmi területen mutatkozott be. Ha nem is szakértőként, de irodalmat kedvelő közeli testvéreként állíthatom, hogy ez a regény nemcsak jó és érdekes olvasmány, de a keresztyénségről is képet ad. Emellett fordulatos is, nem véletlenül biztatja a kiadó Zoltánt – akarom mondani Zalánt – további alkotásra.

A könyv borítója

A könyv borítója


Kedves Zoli! Mi sokan jól ismerünk téged, de nem igazán, nem eléggé. Lennél szíves bemutatkozni, és néhány alapállítást megfogalmazni magadról?
Először is: Mi ez a regényírás? Egy kirándulás az irodalom területére?

Minden ember kommunikál, hiszen kapcsolatban van a környezetével, embertársaival. Aki szűkszavúan teszi ezt, az sokszor a hallgatásával üzen a többieknek, ami lehet ütősebb is, mint amikor valaki bőbeszédű. Aki ismer, az tudja, hogy aktívan kommunikálok a közvetlen környezetemen kívül is. Éppen az Élő Gyülekezetek nyomtatott változata annak idején, vagy orvosszakmai előadások, cikkek publikálása, internetes blog vezetése azok, amelyekkel az ember messzebbre üzen, mint a családja vagy a helyi gyülekezet. Az Egy tucat esztendő is egy ilyen üzenet, azaz több üzenet egyszerre. Hiszen 12 év (egy tucat esztendő) XVIII. századi eseményei, pár száz oldalon, regényes formában, elég jó kivonata lehet egy ember gondolkodásának, világról alkotott véleményének. A "kirándulás az irodalom területére" most, másfél évvel a megjelenés után már jól hangzik, de ez több volt ennél. Arról nem is beszélve, hogyha az időm engedi, akkor valamikor talán folytatom a "kalandozást".

Ezek után azt a kérdést feszegetem, hogy miért álnéven írtál, és mik a terveid irodalmi területen?

Először is, nagyon furcsán éreztem magam, amikor elkezdtem a munkát, s az első néhány oldal után megfogalmazódott bennem – ez valamikor 2009-ben volt –, hogy a könyv felépítése hozza magával egy fiktív szerző vagy álnév megalkotását. További érvek sorakoztak fel: szétválasztani az orvosszakmai írásaimat a történelmi regénytől, aztán a Maszárovics nevet talán Szlovákiában és Horvátországban ki tudják mondani, de magyar könyvet megjelentetni… Szerettem volna ismeretlen szerzőként, világi könyvkiadónál egy olyan írást közreadni, amiben hiteles történelmi háttérrel, megmozgatva az egri barokk korszak hírességeit, evangéliumi gondolkodásom megjelenik. Ez sikerült, ahogy az egyik recenzió is mutatta az eKultúrán ("Mindenkinek szüksége van Krisztusra." – idézik a könyvből itt). De fontos volt számomra az is, hogy az egri olvasók – legalább az első néhány hónapban – ne tudják beazonosítani a szerzőt, így önmagáért olvassák a művet. Ez utóbbit is sikerült megvalósítanom. Bár kicsit túllőttem a célon: az inkognitó olyan erős volt, hogy feleségemen kívül nem igazán tudott más a könyv előkészületeiről. Most viszont már nem titkolom, hogy Muhary Zalán remélem újabb könyvet ad az olvasók kezébe, de hogy mikor, az kérdéses. Az Egy tucat esztendőből már nem sok van a piacon, nem lenne rossz egy átdolgozott kiadás megjelentetése, ami újra nagyon sok munkával járna. Aztán meglátjuk mire lesz időm, erőm. Egy biztos, ezek nem a közeljövő tervei.

Maszárovics Zoltán
(Muhary Zalán)

Maszárovics Zoltán
(Muhary Zalán)

Hagyjuk most már Muharyt. Rátérek Maszárovics doktorra, aki egyben az Egri Belvárosi Keresztyén Testvér Gyülekezet egyik elöljárója, kórházi orvos. Ugyanakkor az egri Markhot Ferenc Kórház ma nem egyházi intézmény. Nincsenek konfliktusaid ebből eredően? Főorvosként beosztottaid vannak, kevés keresztény ember dolgozhat a kezed alatt. Össze tudod egyeztetni a hívő meggyőződésedet a munkakörnyezeteddel?

Egyrészt a világi munkahelyen, a világi munkánkban tudomásul kell vennünk, hogy nagyon sokféle emberrel kell együttműködnünk. Mindenki a saját értékrendje szerint jár el. Az egészségügyben nem keresztyénként is elvárt jó néhány erkölcsi, etikai norma, aminek természeténél fogva magasabbnak kell lennie, mint mondjuk egy piacorientált cégnél vagy éppen egy katonai szervezetnél. Esendő és elesett emberekkel foglalkozunk. Ebben csak tovább segíthet a Krisztustól kapott új életünk és a Szentírás igen magas mércéje. Ráadásul jelenleg nagyon kedves és rátermett kollégáim vannak közel s távol. Hálás vagyok ezért Istennek. Úgyhogy a válasz egyértelműen: igen, össze tudom egyeztetni meggyőződésemet a munkakörnyezetemmel, még ha konfliktusmentes munkahely nem is létezik.

A Te szakmád az infektológia vagyis a fertőző-gyógyászat, mégis, más terület iránt is érdeklődsz. Arra gondolok, hogy nemrég Zambiában jártál, misszionárius orvosok között dolgoztál, tanultál. Mi a célod ezzel? Egy újabb regényhez gyűjtesz élményeket?

A zambiai utazás még 2011-ben történt, elsődleges célja pedig az volt, hogy Isten akaratát keresve és betöltve bekapcsolódhassak az ottani munkába. Részben azáltal, hogy felmérve az ottani helyzetet informálódjak, szükség van-e keresztyén misszionárius orvosokra Afrikában. A válasz: igen.
Kérdés volt, szükség van-e személy szerint rám ebben a szolgálatban. A válasz erre is: igen, de ez egy nehéz döntés és valóban Isten vezetésére van szükség, hogy elinduljunk, nagyon sok előkészületet igényel.
Másrészt pedig első kézből hoztam információkat a gyülekezetek számára is, hogy bizony imádkozni kell a Kalene Hill-i és más missziókért ma is. Nem járt el az idő az ilyen jellegű szolgálatok fölött.
Ugyanakkor egy ilyen utazás nagyon sok egyéb áldást is rejteget: többek között ott is láttam fertőző betegeket, tehát még szakmailag is sokat jelentett számomra. Az is igaz, hogy a Kalene Hill-i misszió története, megalakulása (sőt a hétköznapjai) tényleg regényesek, s bár a célom nem "élménygyűjtés" volt, bizony az az időszak (XIX-XX. század fordulója) is "megérdemelne" egy fordulatos történelmi regényt. Walter Fischer, az alapítók vezetője, a "Ndotolu" (orvos lunda nyelven) csodálatosan töltötte be Urunk akaratát, és a misszió a világtérkép egyik "bütykének" formálójává vált 1904-ben (térképrészlet, a "bütyökkel").


 
Tudjuk, hogy egri vagy, e városhoz való kötődésed érződik a megnyilvánulásaidból. Mennyiben határozza ez meg szolgálati területedet?

Az biztos, hogy otthonunk és szellemi-lelki családunk, az egri gyülekezet itt van. Az egri polgárjogom sem kérdéses. Az elmúlt negyven év nyomot hagyott, marasztalt, sőt ide hegesztett ehhez a földhöz, ezekhez az utcákhoz, ami a Muhary könyvből is kiérződik. De ha valaki végigolvassa az Egy tucat esztendőt, akkor megtalálja benne azt is, hogy a mi mennyei polgárjogunk és elhívásunk időnként, sőt, az a jó, ha rendszeresen felkavar és revízióra kényszerít: át kell gondolnunk, hogy hol akar látni bennünket Isten. Úgyhogy azt mondom: az Úr áldja meg a lokálpatriótákat és a vándorokat is!

Legszívesebben a családod felől kérdeztelek volna, de ez nem a Családi Lap. Mégis, most azt kérem, mesélj a feleségedről, gyermekeidről! Hogyan éltek, ki mit tesz-vesz egyéni életében?

Feleségem, Éva közgazdász szakmáját jelenleg őrlángon gyakorolja, főállású anyaként a gyermeknevelésen kívül részt vesz a Vasárnapi Iskolai Szövetség munkájában. Péntekenként Örömhír Klubot tartanak néhány gyülekezeti testvérrel együtt. Nagyon fontosnak tartjuk, hogy a nem keresztyén családokban felnövő gyermekek számára is eljuttassuk a Biblia üzenetét.
Dániel fiunk nemrégiben adta át életét az Úr Jézusnak, Gödöllőre jár a Református Líceumba és szorgalmasan tanul, zenél az ottani Chopin Zeneiskolában is, a hegedű tanszakon. A hétvégéket nagyon várjuk, amikor hazajön. Zozó itthon, Egerben tanul (gárdonyis diák lett, mint magam voltam) és ő is örömmel zenél, elereszti a hangját és fújja a trombitát. A kis Lukács még az óvodában ismerkedik az emberekkel és ezzel a világgal.

Nem tudom megkerülni azt a kérdéskört, hogy aki keresztyén, orvos, igehirdető és családapa egy személyben, mit kezd a halál kérdésével. Mit üzensz az olvasóknak róla?

A halált nem lehet megszokni, bár orvosilag meg tudjuk érteni. A mai fejlett, európai országokban talán az egészségügyben dolgozók találkoznak vele a legtöbbet, ami nem ugyanaz, mint a halál a képernyőkön. Amikor a kezeink között halnak meg emberek, az más. Részévé válunk, átéljük, benne vagyunk, nem csak kívülről figyeljük. A halál szükséges rossz, de hála legyen Istennek, aki Jézus Krisztus feltámasztásával legyőzte. Mi emberek és orvosok sok mindent megtehetünk, de igazából tehetetlenek vagyunk, ha eljött az utolsó óra. Ilyenkor a haldoklónak távolabbra kell tekintenie. Bár mindenki a szemeit ilyenkor Krisztusra vethetné! Földi vonatkozásban pedig fontos, hogy a halálunk előtt az ittmaradottakkal rendezve legyenek a dolgaink. Sokan úgy gondolják, az orvostudomány mindenható. Valóban sokat fejlődött a betegek ellátása, a várható élettartam a fejlett világban megnőtt, de ez nem jelenti, hogy ne jönne el a vége. Erre fel kell készülni, aminek legfontosabb része, hogy Istennel rendezzük a dolgainkat, de a földiekről se feledkezzünk meg.

Végül, mit javasolsz a szenvedő embereknek? Mai korunkban mintha több szenvedőt látnánk környezetünkben, mint amennyi pl. az 1700-as években lehetett. Habár a regényedből ez az állítás nem igazolódik, mégis, valahogy vígabban is élhetne a 21. századi ember. Miért van ez így, szerinted? Ki, vagy mi az oka a szenvedésnek, és például hogyan lehet elviselni akár csak a látványát is a sok kéregető, a sok alkoholista vagy rossz szándékú és veszélyes embernek?

Csak azért látunk több szenvedőt, mert tovább élünk mi, akik ismerjük őket, és ők is, akik szenvednek. Ahogy említettem, a várható élettartam az elmúlt pár száz évben igen megnőtt. Ezért véleményem szerint a szenvedés 300 évvel ezelőtt és most is ugyanolyan mélyen érinti az emberiséget. Legyünk őszinték, a saját szenvedésünk pedig, amint bekövetkezik a nehézség vagy éppen egy tragédia, a legfontosabb lesz számunkra. Hasonló a helyzet az előző kérdéskörhöz: mire irányul a figyelmünk? A saját problémánkra? Mások problémáira? Vagy éppen Krisztusra, aki nem kímélve magát a halálig elment, a legszélsőségesebb szenvedéseket élte át értünk?

Címkék: